Fazekas Mihály (1766–1828)
költő, író, műfordító, botanikus
„Közel kerül a realista természetlírához. Legkedvesebb témája a zsendülő élet, a koratavasz. Ha téli tájat fest, mindig ott érzik a közelítő tavasz földszaggal fűszeresedő lehelete. A tavasz nem az ábrándos szerelem évadja Fazekas költészetében, hanem a születés, a megújulás ünnepe. Végtelen áhítattal figyeli meg az igénytelen növények életre-ébredését.” (Julow Viktor)
„A »Lúdas Matyi« a magyar mesekincs legdrágább gyöngyei közül való. Annál érdekesebb s tán annál becsesebb, mert nem is a népköltés, hanem író termette.” (Móricz Zsigmond)
„Nem volt hivatásos költő, a költészetet kulturált emberhez illő passziónak tartotta, ennek ellenére költőként emlékezik rá az utókor. 1819-ben indította el a szépirodalmi és ismeretterjesztő olvasmányokat közlő Debreceni Magyar Kalendáriumot, melynek egészen haláláig szerkesztője volt. Mesterien tud verselni. Őt is megihleti a költészet rokokó könnyedsége, de sok köze van a nép szegény rétegeihez. Katonaként együtt élt a parasztlegényekkel, ismeri gondjaikat. Verseiben a hangvétel is egyre népiesebb. Még antik formájú verseiben is a nép élete tűnik fel újra.” (Hegedűs Géza)
Munka, gondosság! Ezek, amik által
Várhatunk vidám napokat napunkra;
S nem szorulunk a panaszos kenyérért
Más küszöbéhez.
Én, uram, a fizetést köszönöm: ha az isten erőt ád,
S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak
Róvja fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!
Az Isten
Így bánik, ’s bánjon valamennyi kegyetlen Urakkal.
Szép lesz a szomorú zápor után napod.
Egy jó kéz vezeté, tudod.
Nincs oly cél az egek boltja alatt, hova
Baj nélkül szabad eljutni; az út nehéz
Voltán aki megijed,
Válasszon gyepesebb nyomot.
Reménylek, míg élek,
A nagy lélek nem fél,
Akármint fújjon a szél.
A hab, ha rám dűl is,
Hajóm elmerül is:
Úszva is reménylek.
Ne szűnj reményleni,
Szélvész után mindég
Kellemetesebb az ég.
********
Rettentő kardod magyarán markodba szorítván
Rajta vitéz! Nagy szíved után, nagy lelked azonban,
Mely a győzöttön könyörül, nyomban kövessen.
Kérjük az ég urát,
Hogy boldog legyen életük
A virtust követők lelki barátinak.
Csak az emberi nemzetnek
Felséges barátjai
Lehetnek a tiszteletnek
Valóságos tárgyai.
De tudtam mindég érzeni,
Hogy kellene igazán
És haszonnal segíteni
E bajban forgó hazán;
S ha többet nem tehettem,
Legalább kesergettem.
Sem a tatárok vagy törökök, sem a
Rossz nyíri pajkos nép riha tábora
Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
Mint ihol a ravasz elpuhulás.
Óh, magyaroknak erős, bölcs és szent Istene! Jámbor
Bárányodnak ügyét többé farkasra ne bízzad,
Sőt, mindent tehető karral pusztíts ki hazánkból
Minden farkasokat.
Ne éljen önnön kénye szerint, kire
Hazája, lelkét bízta.
Óh, dicső nemzet! Te! Ki hajdanában,
A vitéz korban, egekig ragyogtál,
A világosság kiderült korában
Éjbe maradnál?
Óh én édes Istenem!
Adj jó békességet.
Fordíts el országunkról
Döghalált, ínséget,
Hogy ehessük békével
Zsíros kenyerünket,
Áldj meg uram, teremtőm!
Jó borral is minket.
********
Hogy Marstól végképp búcsút vettem,
Nyugodalmamat itt kerestem,
Mások baját nem irigyelvén,
S a természetet énekelvén.
Gyakran onnan szántam azokat,
Kik bódulva ölik magokat:
Vagy a szívrontó fösvénységgel,
Vagy lélekgyötrő kevélységgel.
Örvendezvén az egekkel,
Együnk és igyunk víg lélekkel,
Áldván a természet jó atyját,
Ki táplálja minden állatját.
Mi tudunk az égitestek közé menni,
A láthatatlanból megláthatót tenni.
Szép idő lesz-é vagy homályos holnap?
Nem nagy országban, de csak egy megyében:
Ily kevésről is nyomosan felelni
Senkise tudna.
Hát az esztendő lefolyása milyen
Változásokkal fog előhaladni?
Melyik hazug lélek meri azt előre
Sorba leírni?
********
Rövid egy nap életünkben.
Nohát, örömbe’ töltsük.
Mely boldog pedig, akinek
Egy hív társ kezeit tartja az ellene
Fellázadt bajok árja közt.
Egy pár érző szív boldogságát
A legtisztább hűség tészi.
S a zöld gyepen, amint öszvebonyolódtunk,
Látta az esthajnal, miként csókolódtunk.
Nem vagy itt, csak szívembe.
Nálad nélkül nem találom
E világban kedvemet.
De akkor is, édes hívem!
Ha éltem kell végezni,
Hogy szeret, azt fogja szívem
Utoljára érezni.
Veled való múlatásom
Táplálta életemet,
Tőled való elválásom
Sietteti végemet.
Boldog egek! Hát én csak azért láttam meg a hajnalt,
Hogy tudjam honnan számlálni keservimet?
Óh, jól tudánk, hogy egymásnak
Közös segítségivel
E világi vándorlásnak
Könnyen bírnánk terhivel.
Mind egy célra kell sietnünk,
Mind egy úton ballagunk,
E pályát, hogy kell követnünk,
Mind jól tudánk azt magunk.
De azt véljük, hogy rózsákat
Csupán úgy szakaszthatunk,
Ha egynehány jámborkákat
A tövisbe buktatunk.
Hogy az élet édes mézét
Szánkba csak úgy nyelhetjük,
Ha a mások szája ízét
Keserűvé tehetjük.
Hogy útunkban dicsőséggel
Csupán csak úgy járhatunk,
Ha másoknak kevélységgel
A nyakára hághatunk.
Óh, hányféle indulattól
Hányódunk és vetődünk!
De hiába! Mert más mód nincs,
Hordjuk tisztán szívünket,
Mulattat is ez a nagy kincs,
Dicsőít is bennünket.
Függetlenségében lel a bölcs nagyságot,
S neveti az arany jármos uraságot.
Mindent elvehet a kemény
Sors, amit csak adott.
Vagyok-é én? Vagy nem? Azt csak nem kérdhetem:
Mert azzal magamat magam kinevetem.
De hogy hol? S mi vagyok? És mi módon élek?
Mi ez itt, s mi volt az, amiről eszmélek?
Csak álom volt-é az? Vagy pedig ez álom?
Különös! Magamat, hogy fel nem találom!
Óh, vajon mi rólam az egek végzése?
Bezzeg még ez ám a kérdések kérdése.
Lelkünk repüljön a világos esméret
Szárnyán egész az Istenig!
Isten! Mely homályos a lélek nézése,
Míg ama setétség völgyén raboskodik
S a test koldusbotja után vakoskodik.
Óh Isten! áldd meg foglalatosságom,
Melyben szent tetszésed által nem hágom;
Vezéreld hozzád vágyó lelkemet,
Hogy tőled várjam nyereségemet,
Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak,
Melyben nem csaltam, s kárt nem tettem másnak,
Melyért szent orcádnak ítélete
Előtt nem bánt lelkem esmérete.
Én hát az Istenre vetem minden gondom,
Ámbár ostorozzon, megnyugszom, s ezt mondom:
Az Úr, a poharát, aki reám mérte,
Áldassék szent neve hát örökké érte.
********
Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska