Minden igaz, amit Milánóról mondanak. Nem szorult össze a szívem, amikor indulni kellett haza, de ha lett volna még négy napom, akkor sem jöttem volna zavarba. Kötelezők és rejtett kincsek. Ami négy teljes napba belefér.

Hajnali fapadossal érkezve már reggel ¾ 8-kor a transzferbuszon ültünk. Mély benyomást nem tett ránk a város – így első pillantásra. A Centralen leszállva „budapesti” emberekkel találkoztunk. Kicsit morcosak, kicsit fásultak, kicsit rosszkedvűek… Nem egy Róma, na. Lepakolás a szálláson, amely a két csillag ellenére meglepően rendben volt. A kilátás különösen. Reggeli egy kávézóban, ahol a pincér kicsit haragudott ránk, mert betértünk.

A Dómnál kezdtünk, megelőzve turistacsoportokat. Komoly biztonsági ellenőrzés, fémdetektor, táskába nézés. Folyadékot kidobatták. (A kombinált jegy három napig érvényes, így nem kell egy szuszra végigrohanni az egész komplexumot.)

Bár az épület külsejéről megoszlanak a vélemények – magam is a szájhúzók közé tartozom –, a belseje lenyűgözött. Talán mert ez az első jelentős gótikus katedrális, amivel találkoztam. Igen-igen, nagyszerűek az üvegablakok, de az igazi döbbenet ez:

A Marco d'Agrate által készített San Bartolomeo szobor már első pillantásra is elképesztő, de a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor körbejártam. Így vettem csak észre a megnyúzott, emberfejben végződő bőrt, melyet vállára vetve „visel”. Szent Bertalan a kevéssé ismert apostolok közé tartozik. Fogalmam nem volt, mit keres rajta a nyúzott bőr, de úgy véltem, talán így végezték ki. Nem tévedtem. Részletek A szentek életében.

Sajnos sehol sem találtam értékelhető képet a szobor oldaláról / hátuljáról, így meg kell elégedni a mienkkel, remélem azért valami kivehető belőle.

Egy másik ábrázolása pedig ez. Michelangelo Utolsó ítéletének (Sixtus-kápolna) híres részlete, a lenyúzott bőrön – állítólag – a művész önarcképével.

Mivel a kriptát és az archeológiai területet is megnéztük, elég sok időt töltöttünk bent.

Lifttel (sportosabbja gyalog is megteheti) felmentünk a teraszra. Tényleg fantasztikus. Bármeddig el tudnék ott bóklászni.

Tartottunk egy hosszabb sziesztát. A vásárolgató tömegek és a szelfiző turisták délelőtt kiverték a biztosítékot, messze elkerülve a belvárost egy rejtett kincsnek gondolt ház felé indultunk. Kis lyukra futás volt benne. Azt hittem, hogy a Casa Campagnini (Via Vincenzo Bellini, 11) egyike a milánói „kismúzeumoknak”, amelyekben ismert vagy ismeretlen gyűjtők értékes vagy kevéssé értékes kollekciói láthatók. Jó néhány van belőlük, leginkább házak, lakások, eredeti bútorokkal, itt-ott összeszedett műalkotásokkal. Na ez nem az. Ez egy szecessziós lakóház. (A városban több is van, láttunk egyet-kettőt mászkálás közben.) Portás bácsival, lakókkal, bicikliző kisfiúval. Kívülről is impozáns, de azért mindenképpen be kell kérezkedni. Udvar, előtér, lépcsőház. Érthető okok miatt kérték, hogy maradjunk a földszinten, a lépcsőházban már ne mászkáljunk. Így is hihetetlen volt. Kicsit irigyeltem a lakókat. 

A belsők sajnos rosszul sikerültek (alulvilágítottság okán) ezért kölcsönöztem két képet. Innen és innen.

Mivel az utca sarkán áll a Santa Maria della Passione templom, benéztünk oda is. Mellette a Verdiről elnevezett zenei konzervatórium, amelynek van ugyan egy szép terme és egy kissé modernre hangolt kerengője, de az esti koncert miatt már nem tudtuk besírni magunkat.

Vacsora a Navigliban. Persze, nem egy Velence, de ettől még nagyon hangulatos. Bárki talál pénztárcájához illő vendéglátóipari egységet. Aperitivo 6 és 10 euro között, éttermek elfogadhatótól a csillagos égig.

Már csak haza kellett vonszolni magunkat. Nem volt nehéz. Milánó egészen remek tömegközlekedési hálózattal rendelkezik. A metrók gyorsaságban verhetetlenek, ráérősebbek azonban bátran használják a villamosokat, amelyek ugyanúgy behálózzák az egész várost. És még szépek is.

Ha kíváncsi vagy, merre jártunk a második napon, tarts velünk! Ha pedig te is így szeretnél utazni, de bizonytalan vagy a szervezést illetően, keress bátran, segítek!