Provence-i beszámolónk első része Bonnieux-ben ért véget, maradjunk is itt még egy kicsit. A Luberon vidék falvairól már mindent leírtak, Gordes és társai a toplisták élén tanyáznak. Nekem mégis egy kopár, sziklás, de ettől függetlenül nagyon izgalmas falu, Lacoste volt a kedvencem.
A hírhedt Sade márki kastélyát 2001-ben Pierre Cardin vásárolta meg. Ennek fényében különösen érdekesek voltak a lépten-nyomon szembejövő installációk. Mint később kiderült, valószínűleg a SCAD nevű egyetem hallgatóinak vizsgamunkái lehettek. Ugyanúgy, mint az a 19. századi lakóház rekonstrukció, amelybe véletlenül botlottunk bele.
Megtámadtuk a várat, amely persze zárva volt. Ha látogatható lenne, a tulajdonos külföldön vásárolt bútorait láthatnánk – írják valahol. Így csak a divattervezőnek készült ajándékszoborban és más kortárs művekben gyönyörködhettünk. Meg persze a faluban, amelyben szintén alig lézengtek rajtunk kívül.
Ennél egy fokkal látogatottabb Ménerbes, amely arról híres, hogy itt telepedett le először Peter Mayle, a kedvelt Provence-trilógia szerzője. Leginkább ez az eladó ház mozgatta meg a fantáziánkat...
A környék legfantasztikusabb helye
Roussillon és a mellette húzódó Okker-ösvény. Az egészen elképesztő színekben játszó geológiai képződményt kényelmes, egyórás séta keretében lehet bejárni. Kialakulásának tudományos magyarázata van, viszont a horror elemekkel tűzdelt legenda sokkal érdekesebb.
A történet a szokásos: állandóan vadászó férj mellett unatkozó feleség, lovagtanonc, szerelem. A férj gyanakszik, kérdőre vonja az ifjút, aki azt állítja: a feleség testvérébe szerelmes. Unatkozó feleség megsértődik, ráveszi a fiút, hogy egy dalban vallja meg szerelmét. Férj bedühödik, meghívja vadászni, megöli. Kegyelemdöfésként kivágott szívét feltálalja vacsorára. Feleség mit sem sejtve elfogyasztja, majd mikor a férj közli, hogy most ette meg szeretője szívét, leugrik a vár fokáról. Teste festette vörösre a földet. Legalábbis így tartja
Raymond d'Avignon és neje, Sermonde legendája.
Ha már a bizarr történeteknél tartunk... 1888. december 23-án, egy
Gauguinnel folytatott vitát követően Van Gogh egy arles-i bordélyházban levágta a saját fülét. Felépülése után Saint-Rémy szanatóriumába került, ahol máig az a kép fogad, amit a festő láthatott. Nem szoktam különösebben meghatódni attól, hogy híres emberek nyomában járunk, de ez a hely egészen különleges hangulatú.
Arles városában szintén körbejárhatjuk a festő által látogatott vagy megfestett helyeket, egy erre a célra létrehozott honlap segíti az eligazodást. Sajnos a városban töltött napunk nem sikerült a legjobban, így csak egy-két helyre jutottunk el.
A legfontosabb dolgot azért láttuk. A világörökségi listán is szereplő Saint-Trophime kolostor a provence-i román építészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. Kolostormániás vagyok, láttam már néhányat, de ilyet még soha. Az oszlopfők faragásai bibliai történeteket ábrázolnak. A hozzá tartozó templom 12. századi homlokzata szintén lenyűgöző.
Néhány kilométerrel arrébb,
Saint-Gilles-ben (amelyről még egyáltalán nem hallottunk) vár a másik csoda. Az apátsági templom portálja kísértetiesen hasonlít a Saint-Trophimra. Különlegessége a templom alatti, négy lépcsőn is megközelíthető, kivételes méretű altemplom, amely egyben kripta is.
Arles és
Saint-Rémy között megkerülhetetlen Les Baux-de-Provence, az egyik legtöbbet emlegetett falu. Házai kőből, tetején vár. Utcáin szuvenírboltok és éttermek között hömpölygő turistahadak. Hogy ne legyek igazságtalan: itt láttam először azt a tájat, amiről úgy gondolom Provence…
Les Baux helyett lenne néhány ajánlatom. Kisebbek, kevésbé ismertek, valódibbak. Igaz, mindkettő a Verdon-kanyon közelében van.
Annot és
Entrevaux délután kicsit kihaltak ugyan, turisták szinte csak mi voltunk. Kőfal, várárok, citadella a dombtetőn, sziklába vájt házak, középkori hangulat. Végül is ezt keressük, nem?
De térjünk még vissza Arles környékére. A várostól nem messze fekvő bencés apátság, az
Abbaye de Montmajour nyolc évszázados történelemmel büszkélkedhet. Nem meglepő tehát, hogy a román, a gótikus és a klasszicista stílus kedvelői is találnak kedvükre valót. A 11. századi, sziklába vájt sírokkal teli temető pedig egyszerűen döbbenetes. Nagyon jó, térképes, szöveges háttéranyagot adnak és a látogatók sem tapossák agyon egymást. (Halkan jegyzem meg, hogy szerintem kenterbe veri a jóval népszerűbb sénanque-i apátságot.)
Nem létezik Provence-ról szóló bejegyzés
Aix nélkül. Újdonságot nyilván nem tudok mondani, inkább mutatom, mire voltam nagyon kíváncsi.
Nem nagyon hittem, hogy tényleg felismerhető falloszokat fogok látni, pedig de. Eredetükről megoszlanak vélemények. Ami biztos: az olaszországi Albából származó Albertas család a 18. században Aix-be költözött, hogy birtokba vegye örökségét, a Rue Espariat 10. szám alatti épületet. Miután a homlokzat rekonstrukciója elkészült, a családfő megvásárolta a szemben lévő házakat, hogy lerombolhassa őket. Fia pedig megbízást adott egy hatalmas tér építésére, amely a 18. századi párizsi terek mintájára készült. Az elkészült épületegyüttes nem csak esztétikai, de anyagi célokat is szolgált: a bérbeadott lakásokból a család jelentős bevételre tett szert.
Arról azonban, hogy az erkélyek díszítése kinek köszönhető, megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint utalás lehet a közeli bordélyházra. Mások szerint csak egy szemtelen kézműves tréfája. Bármi is az igazság, a "motívum" nem egyedi. Néhány lépésnyire innen, a hajdani
Hôtel Boyer d'Éguilles erkélyei hasonlóan pikánsak. (Klikk a linkre.)
Végül néhány praktikus információ. Két hetet töltöttünk Provence-ban, nagyjából lefedtük az egész területet. Három helyen foglaltam szállást, ami jó ötlet volt. Igyekeztem gondosan eljárni. Hát nem sikerült. Térkép alapján úgy tűnt, nincsenek nagy távolságok. Ez nem igaz. Túl sokat vezettünk, néha úttalan utakon. Ha ismételnék, jóval központibb helyeket választanék.
Olaszországban hozzászoktunk a szieszta intézményéhez, de azért mindig találtunk valami helyet, ahol enni lehetett. Nem így Provence-ban. A nem turistákra szakosodott helyeken délután fél 3 és este 6 között reménytelen volt éttermet találni. Hol egy pékség, hol egy hentes mentett meg az éhhaláltól.
Sehol nem ettünk rosszat. Az étkezés vonatkozásában egyszerűen nem hajlandók egy szint alá menni. Franciaország nem olcsó, de a plat du jour-t (napi egytálnak mondanám) fejenként 12-20 euróból meg lehet úszi. Komplett menüsorok 23 és a csillagos ég között, a legolcsóbb pizza (amikor semmi más nincs) 10 euro.
Az autópályadíj nem kevés, mint ahogy a benzin sem. Ha tervezni tudunk, célszerű az Intermarché bevásárlóközpont kútjait keresni, valamivel olcsóbb, mint a többi.
Kellene írnom az emberekről is. Csak nem nagyon tudok mit. Semmi probléma nem volt, de semmi kiemelkedő élmény sem. Olyan kicsit se hús, se hal. A házigazdáink szerencsére fantasztikusak voltak, és bár nem beszéltek angolul, mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Nagyon finom, saját készítésű reggelik, programajánlatok, miegymás.
Provence gyönyörű, mindenképpen megéri elmenni egyszer. Nagyon örülök, hogy megtettük - de ha őszinte akarok lenni - nem vágyunk vissza.
A képekért köszönet a férjemnek.
