Minden utazásom hosszas előkészületeket igényel. De hogy étlapot is terveztem volna, na, olyan még nem volt. Íme a bizonyíték: 

Majdnem az összes helyre eljutottam, majdnem mindent megkóstoltam, jöjjenek tehát az ajánlatok!

Az első és legfontosabb feladat: kideríteni, hol a legjobb a sfogliatella. Ez a tipikus, nápolyi édesség (ízesített, ricottás krémmel töltött leveles tészta) az összes cukrászdában és bárban megtalálható. Alig érkeztem meg, az összehasonlító elemzés máris kezdetét vette. A reptéri buszok végállomása a Garibaldi tér, innen csak néhány perc az egyik leghíresebb hely, a Sfogliatelle Attanasio.

Gondoltam megkóstolom mind a két fajtát, a háromszög alakú leveles tésztást (riccia) meg a kör alakú nem tudom milyen tésztást (frolla) is. Alig bírtam megenni.

Az Attanasiotól nem messze, még mindig a Garibaldi környékén, újabb tesztelési lehetőség adódik. Az Antica Pasticceria Carraturoban már 1837 óta sütik a híres süteményt.

Aznap harmadszor reggeliztem, így csak egy háromszöget tudtam elnyammogni.

Előtte ugyanis egy megtévesztően hasonló nevű, belvárosi helyen jártam.

Itt költöttem el első reggelimet, a szokásos süti, capucco (csak így, nápolyiasan) párost.

Csak később jöttem rá: elég sok hasonló nevű pasticerria, sőt pizzéria van; a híresebbek, a nagyok általában tartalmazzák az „antica” szócskát, utalva eredetiségükre.

Nincs ez másként Scaturchioéknál sem. Rögtön két híres famíliát is találtam, az egyik 1903-tól, a másik 1905-től datálja magát. Én a kevésbé puccosban, a Montesanto negyedben jártam, Armandoéknál.

Itt sem voltak kevesen, főleg, amikor a közeli pályaudvarra befutott egy vonat és az ingázók megrohamozták a helyet.

Mivel ragaszkodtam hozzá, hogy megtudjam, hol a legjobb a sfogliatella, itt is ez volt a reggelim. Bár azok a csúcsos valamik kifejezetten izgatták a fantáziámat. Mondjuk három euróért nagyon jónak kell lenniük.

Szigorúan az én véleményem szerint a sorrend a következő:

1. Attanasio
2. Carraturo, a régi, a Garibaldinál
3. Carraturo, Vittorio, a belvárosi
4. Scaturchio, Armando (Montesanto)

Bár sfogliatellat bármikor tudnék enni, választottam egy másik specialitást, a Pasticceria Poppella „fiocco di neve” fantázianevű készítményét.

Hát az egy csoda! Igaz ugyan, hogy úsztam a porcukorban, mire befejeztem, de a könnyű fehér krém, abban a könnyű tésztában, – az valami elképesztő volt. Én a Sanità negyedben jártam, de van egy üzletük a belvárosban is.

Persze a sós részlegről se feledkezzünk meg. Még az életben nem hallottam róla, nem is ettem soha, de hiba volt. A taralli egy különböző ízesítéssel készülő, a magyar perechez hasonlatos rágcsálnivaló, de annál klasszisokkal jobb. Magában is remek, de sonkával, sajttal, olívabogyóval és borral még remekebb. Csak a legismertebb üzletben jártam, az árujuk kifogástalan.

Szerintem tisztességesen körbejártuk a reggeli témáját, ugorjunk az ebédre.

Nyilván nem kezdhetek mással, mint a pizzával. Első utunk alatt a Da Michele-t már feltérképeztük, nekünk nem jött be annyira. Mivel egy teljes napot a már említett Sanità negyedben töltöttem, ott kerestem valamit. A „szakirodalom” egyértelműen a Tre Santi-t ajánlja. Az egyedül utazás egyik előnye, hogy soha sehol nem kell sorban állni. Minden étteremben van egy asztal – én a szegény rokon asztalának hívom – szűk helyen, ajtó mellett, ahová senki nem fér be, na, oda ültetnek mindig (kicsit pironkodva), míg kint hosszú sorok kígyóznak. Most sem volt ez másképp. Én bent, a várakozók meg kint.

Olaszországban kizárólag margherita pizzát eszem. Ez nagyon ízlett. A kép semmit nem mond, de a tésztától a paradicsomon át a bazsalikomig, valahogy mindennek éreztem az ízét. Meg tetszett az étterem is, jó hangulata volt. Foglalni mindenképp ajánlott.

Persze jobb lett volna, ha még két-három helyet kipróbálok – volt felírva néhány – de már így is jóval többször ettem, mint általában szoktam. És annyi mindent nem kóstoltam még!

Két helyet is találtam, ami csak ebédidőben van nyitva, így kizárásos alapon ezek következtek. Nyilván nem vagyok normális, hogy háromnegyed órát gyalogoltam egy tál tésztáért (meg ugyanennyit vissza), de a Cibi Cottit egyszerűen muszáj volt megnéznem. Hát nem csalódtam.

A Mergellinában, egy piac sarkában húzza meg magát a „pasta e fagioli”-járól híres étterem. Állítólag csütörtökönként készül a babos tészta, így is időzítettem, de nem lepődtem meg, hogy nem volt. Amikor közölték, hogy a bableves is elfogyott, kicsit elszomorodtam. Ezzel vigasztalódtam:

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tökéletes volt: én kissé sósnak és a néhány tésztát túl „al dentének” éreztem. De még ez is olyan „otthonos” érzés volt. Nem sikerül mindig minden tökéletesen. Ha jól vettem ki, asztaltársaimnak is ez volt a problémája. De a hely mindent megért. Kettő körül értem oda, gondoltam a nagy roham már lezajlott. Tévedtem. Folyamatosan jöttek, voltak, akik az előre elkészített csomagokért, voltak, akik ebédelni. Mindenki oda ült, ahol épp helyet talált. Amikor végeztek, az ajtóban lévő kasszához járultak, hogy a – még nápolyi mértékkel mérve is igen alacsony – számlát kifizessék.

A másik – szintén csak ebédidőben nyitva tartó – étterem a belvárosban van. A La Cantina di via Sapienza-val is szerencsém volt. Pont le tudtam ülni, mielőtt teljesen megteltek. Foglalás nélkül itt is várakozni kell.

Nekik is van specialitásuk: salsiccia e friarielli. Szerintem kolbászban mi magyarok is jók vagyunk, így nem lepett meg túlságosan. A köret viszont annál inkább. Ha jól néztem utána, akkor a friarielli a brokkoli szárából készül, amit még soha nem ettem, sőt arról sem tudtam, hogy egyáltalán felhasználjuk. Viszont nagyon jó. És jobb volt, mint egy másik helyen, ahol szintén kipróbáltam.

Az est fénypontja, a vacsora következik. Ja nem, előtte még iszunk egy pohárkával. 

Az előző bejegyzésben már említettem. Van egy hely a Spanyol negyedben, a Cammarota Spritz. Nem nehéz kitalálni, specialitásuk az Aperol Spritz. Ami miatt különleges, az az ára. Egy euró. Még az életben nem ittam ennyiért. Igaz, nem csicsázzák túl: műanyagpohár, fele Aperol, fele habzóbor, oszt’ eléd csapják. Délután négytől éjfélig gyakorlatilag megközelíthetetlen. Csak föl kell nézni a Via Toledoról és ahol a legnagyobb az egy négyzetméterre eső fiatalok száma, ott van. Laza személyzet, jó hangulat, néha lengedező marihuána illat.

A másik véglet, a komolyabb verzió, a 6 eurós. Ehhez már üvegpohár, jég, narancs, szívószál és egy kis rágcsálnivaló is jár. Csak elvetemültebbeknek ajánlom, mert a nem túl szívderítő Porta Capuana környékén van.

Én is csak azért vetődtem erre este, hogy bemelegítsek az egyik legjobban várt vacsorám előtt. Nem vagyok nagy rajongója a tengeri herkentyűknek, de most két helyet is kipróbáltam. Az egyik, az È pronto o mangià. Specialitásuk a polip. Jó lett volna végigenni az étlapot, de sajnos csak egy előételt bírtam legyűrni. Aki – velem együtt – úgy vélte eddig, hogy a polip egy ízetlen, rágós, gumiszerű valami, az mindenképpen menjen el! Hát jó, közelről kicsit bizarr. De az íze, az fantasztikus. Polipetti alla Luciana. Bébipolip, koktélparadicsom, kapribogyó, fekete olíva.

Hangulatos, családias étterem. A konyháról néha kijön valaki és kihalászik némi ezt-azt az akváriumból, hogy néhány perc múlva a tányérról köszönjön vissza.

Ilyen belépő után csak remélni mertem, hogy a másik halas hely sem okoz csalódást. Nápoly elegáns negyedében, nem messze a Via Chiaia-tól, divatos és felkapott szórakozóhelyek árnyékában egy kis bejáratot kell keresni. A Pescheria Mattiucci egy zsebkendőnyi helyiség, ami mindig tele van. Szerintem korán érkezhettem, mert épp elcsíptem az utolsó ülőhelyet a pult egyik végén. (Na jó, egy udvarias férfi átadta.) Néhány perc múlva megteltünk. Amikor azt hinné az ember, már senki nem fér be, akkor három-négy ember még benyomul. A pincér beszorul a konyha sarkába, így a vendégek egymásnak adogatják tovább az evőeszközt, bort, kenyeret. Nem nehéz elképzelni, milyen vidám, barátságos és fesztelen hangulat alakul ki; néhány perc és mindenki mindenkivel beszélget.

Na de a lényeg! A nyers hal tál. Hosszan gondolkodtam, hogy bevállaljam-e. Különböző típusú halak, zöldségekkel és gyümölcsökkel. Amennyire furcsán hangzik, annyira jó. Mondjuk fogalmam sincs, miket ettem. És be kell vallanom, nem is laktam jól, kértem másodikat is. Hal, zöldség, tropeai hagyma. Az se volt rossz.

Aki pedig mindezt elköveti, a séf. Mindig maga hozza ki a tányért (akárhány emberen is kell átverekednie magát), bemutatva, mi micsoda. Szerintem sosem csinál két egyformát.

Nem szabad elhallgatni, hogy ez nem egy olcsó hely. Még az életben nem fizettem 50 eurót egy vacsoráért, de azt kell mondanom, az utolsó fillérig megérte. A társaság miatt a leghangulatosabb este sikeredett belőle.

Ellentétként álljon itt az első vacsorám, egy öt eurós tétel, mely szintén nápolyi specialitás. Lehet ezt kapni normális, leülős helyen is, de az messze volt, így az elviteles lehetőséget választottam. A Tandem egy hálózat, amely a nápolyi ragujáról híres. Több étterme és egy házhoz szállító részlege van. Ez volt legközelebb, ezt próbáltam. Mindig lenyűgöz, hogy egy ennyire egyszerű étel hogyan tud ilyen jó lenni. Arról nem beszélve, hogy nagyon nem vagyok kibékülve az olasz kenyerekkel, de itt Nápolyban az összes jó volt. A Tandemé viszont még ezek közül is kiemelkedett. A varázslat neve: cuzzetiello. Kérhető hússal, kolbásszal, sajttal, hallal és polippal.

Egy különlegesség maradt ki, a pacal. Két hely is volt a környékemen, de nem nagyon sikerült odaérni. Legközelebb felkészül tehát a Fiorenzano és a Le Zendraglie.

Nincs más hátra, mint egy jó kávé. Sokat ittam, rosszat egyet sem, de kettő kiemelkedett. Minősége, ára (80 cent) és a társaság miatt a Bar San Paolo.

Jellege miatt pedig a  Caffé'Diaz. Ez volt az egyetlen hely, ahol találkoztam a Caffé Sospeso, a „felfüggesztett kávé” intézményével. A vendégek több kávét is kifizethetnek és az így fennmaradó adagokat olyanok kapják, akik nem engedhetik meg maguknak. A felajánlásokat a sárga táblán vezetik.

Öt nap alatt ennyi fért belém (na jó, egy helyen nem fotóztam). Remélem sikerült némi támpontot nyújtanom. Aki még barangolna egy kicsit Nápolyban, itt megteheti. Aki pedig kedvet kapott egy ilyen vagy hasonló utazáshoz, keressen bátran, segítek!