Mi csoda útjaink

Hosszan exponálunk

Egy darabka Németország - ázva, nem heverve

2023. augusztus 10. - hosszan exponálunk

Nem ez volt életünk nyaralása. Két hetet töltöttünk Németországban, de a nyári ősz keresztülhúzta számításainkat. De mindegy is, alkalmazkodás, rugalmasság, kihoztuk belőle a legtöbbet. Bőven volt tanulság, gondoltam megosztok néhányat.

bev.jpg

Azt hiszem a tervezést elfelejtem egy időre. Nincs már tél és nyár, napozás és síelés, aszály és esős évszak, csak időjárás van. Tenni nem tehetünk semmit, inkább belövünk egy országot, egy tájegységet, egy környéket, egy-két éjszakát foglalunk, a többit meg majd meglátjuk. 

vlcsnap-2023-08-08-06h49m37s545.png

Nagyjából semmi nem úgy alakult, ahogy gondoltuk, így egy idő múlva valahogy átfolytunk világörökség-helyszín látogatásba. Amúgy is néztünk volna párat, de talán nem ennyit. Elég ismert és jól feldolgozott helyekről van szó, ezekről inkább csak érintőlegesen. A gasztro-élményekről meg kicsit részletesebben. (Akit nem érdekel, bátran görgessen tovább, a végén jönnek a kedvencek.)

bev2.jpg

A naumburgi dóm

Engem lenyűgöztek a templom szobrai, meg azok is, amelyek a kiállításon láthatóak. A kert persze eső miatt kimaradt, de amúgy érdemes lenne. De még ennél is jobban meglepett a hely, ahol ebédeltünk. Elég rég láttam ilyen árakat és elég rég ettem ilyen jó levest.

Weimar

Bár nagyon sok minden van a városban, minket kizárólag két dolog érdekelt, a Bauhaus Múzeum és az Anna Amália hercegnő könyvtár. Mindkettő elég speciális, csak a téma rajongóinak ajánlom. Bár a posztó papuccsal csúszkálás a parketten igazán szívmelengető, régi időket idéző élmény. Mint ahogy a bodegában vásárolt, padon elnyammogott, remek wurst is.

Wartburg vára

A vár délelőtt csak vezetéssel látogatható, délután önállóan is. Az idegenvezető kellemesen laza és humoros volt, mi viszont kissé befeszültünk a zuhogó esőtől, így hamar menekülőre fogtuk.

A rammelsbergi bánya

Művészet-rajongóként néha meglepődöm magamon, mennyire érdekesek az ipari világörökségek. A rammelsbergi bányában akár egy egész napot is el lehetne tölteni, mert négyféle vezetést ajánlanak, közte egy félnaposat is. Mi a kisvasutat választottuk, ahol a bányászok által használt vonatokkal vittek le a helyszínre. Elég megdöbbentő.

Goslar csak néhány kilométerre van a bányától, szintén világörökség, így tettünk egy próbát. Életünkben először, kicsit szégyenkezve, felültünk a városnéző kisvonatra. És élveztük nagyon.

Hildesheim

Két templom, a Dóm és a Szent Mihály templom szerepel a világörökségi listán. A Dóm bronzkapuja egyszerűen döbbenetes, hosszú percekig álltam előtte. Van egy szép kerengő is a százéves rózsabokorral és a hozzá tartozó legendával.

Quedlinburg

Egy kisváros a Harz-hegységben, amelynek kastélya, egyik temploma és a belvárosa szintén világörökség. Délután érkeztünk egy rövid halberstadti kör után, ahol megnéztük a templomot, ami ugyan nem világörökség, de ettől még nagyon szép.

Mivel Quedlinburgban ismét elért minket az eső, csak korlátozottan sikerült körbe nézni, de a legnagyobb élményt egy vendéglátóipari egység jelentette. Egy félig romos házban működik a Ruinenromantik nevű hely, amely nem csak a dizájnnal, hanem a kifinomult, rafinált és nagyon jól kitalált szendvicseivel vett le a lábamról.

Ha csak ennyit láttunk volna, már az sem lett volna kevés. De a java még csak most jön! Haladjunk időrendben: Drezdában kezdtünk, még napsütésben, így még jobban élveztük a várost. Semmi múzeum, semmi kultúra, csak séta és elmerülés. Neustadt városrészben laktunk, igazi bulinegyed, remek helyekkel, kávézókkal, kézműves boltokkal, laza fiatalokkal.

Persze a belváros sem maradhatott ki, meg a folyamatosan építési területként működő Zwinger.

Bár minden városnak jót tesz egy folyó, ami kettészeli, a drezdai Elba-parttól nem voltam elájulva. Biztos koncepció a természetesség, de nekem nem annyira jön be.

Erfurtban volt a második szállásunk. A város meghúzódik Weimar és Lipcse árnyékában, kevésbé felkapott, kevésbé turistás, nincs is kiemelt látnivaló, mi mégis nagyon szerettük. Először is gyönyörű a belváros.

Nagyon jókat ettünk. A Domplatzon minden délelőtt van piac. Valamelyik reggel körülnéztem. Három napra megvolt a reggeli.

piac.jpg

Egyik este kicsit félve merészkedtünk be egy étterembe (nem kedvelem a lovagi tematikát), de a rendelt kétszemélyes tál maradékából még két napig vacsoráztunk. Meglepő módon a mennyiség nem ment a minőség rovására. Jó húsok, remek köretek. A pálinkáról és sörről pedig szó se essék.

Nem mindig esszük túl magunkat, néha elég egy szendvicsféle. De akkor az ilyen legyen! Frissen készült, jó minőségű alapanyagok, isteni szószok, elvitelre.

eat2.jpg

eat1.jpg

A Harz-hegységben Wernigerode látott minket vendégül. Ez volt az utazás legkevésbé szerencsés része, elmaradt kirándulások, esőben-kínlódó városi séták. Nem tudom, mi alapján kerülnek fel helyek a világörökségi listára, de Wernigerode nem marad le Goslar és Quedlinburg mögött.

Éhen itt sem haltunk. Öt éjszakához már jár egy törzshely (Gaststätte "Steingrube"). Első nap megtaláltuk, még kétszer ettünk ott, egyszer sem csalódtunk. Árban is verhetetlen volt.  (Itt az ideje megjegyezni: sehol nem találkoztam még ilyen merev ellenállással a bankkártyás fizetést illetően. A legtöbbször olvasott németországi felirat: kártyás fizetés nem lehetséges. Van, ahol összeghatárhoz kötik, van, ahol bizonyos összeg alatt „felárat” számolnak. Az okát nem tudom, mindenesetre nem árt felkészülni.)

A német konyha mellett a nemzetközi is jól teljesített. Nyaralásunk második tapas étterme volt. Na itt, itt túlrendeltük magunkat. Másnap megkívántuk a hamburgert. Szintén remek. Nyilván kell szerencse meg némi tájékozódás meg egy kis rutin.

Amikor a sokadik napon is szürke esőre ébredtünk és már elegünk volt a templomokból és múzeumokból, gondoltuk bemenekülünk egy barlangba. Ötletünkkel nem voltunk egyedül. Amikor megláttam a Hermannshöhle előtt kígyózó sorokat és a csordultig telt parkolókat, elegánsan tovább hajtottam. Utazásunk egyik legjobb napja kerekedett belőle. Újratervezés közben kisütött a nap, egy útmenti tábla barlanglakásokat ajánlgatott. Mi bajunk lehet? Láttam már párat, de mindig megdöbbentenek. A barlangok átalakítása a 18. században kezdődött, az egyik még a 20. század elején is lakott volt…

A második meglepetés szintén útközben ért. Rémlett ugyan valami kalandpark-szerűség a környéken, de azt hittem nem érdekel. Hát megint mekkorát tévedtem! Ha korábban érünk oda, tán még én is repültem volna…

Elköszöntünk a Harztól, de Németország még nem engedett, aludtunk hát kettőt Nürnbergben. Mondanom sem kell, hogy zuhogott az eső, így megint múzeumba kényszerültünk, de olyanba, amiről még csak nem is hallottam. Örök hálám a rossz időnek (meg a barátnőnek, aki ajánlotta). A Germanisches Nationalmuseum épülete a modern építészet és egy gótikus karthausi kolostor együttese, a legkülönbözőbb gyűjtemények és kiállítások otthona. Van itt minden: szobrok, festmények, őskor és 20. század, orvosi és csillagászati eszközök, ruhák és a mindennapi élet kellékei. 

Végre kiderült, így futtában felfedeztük a várost. Pont jó méretű. Nem álmos porfészek, nem elviselhetetlenül zsúfolt turistaparadicsom. Van folyócska, ami – mint tudjuk – minden városnak jót tesz, partján kiülős teraszok – amik még jobbat. Van vár, némi panorámával és persze templomok. De ezeket most tényleg hagyjuk. Van udvara a kézműveseknek és bárja a vegán macskakedvelőknek.

Enni is lehet. Nem a legolcsóbban, de jót. Foglalás ajánlott. Ha nem tettük, beszéljünk németül, akkor talán lesz esély. (Megragadnám az alkalmat, hogy elnézést kérjek az ételfotók minőségéért: mivel inkább élvezem az életet, mintsem adminisztrálom, a fotózás csak akkor jut eszembe, amikor már nekiláttam. A félig rágott sütemények és széttúrt tányérok ennek bizonyítékai.)

Olaszország-mániásként jó volt felfedezni valami mást. Nem mondom, hogy szerelembe estem, de határozottan megérte. Megtanultam, hogy spontánnak kell lenni. Meg azt is, hogy vannak „félnapos” városkák. Hogy jobban szeretem a városi pörgést, mint a sokadik váracskát a dombtetőn. Hogy néha el kell mennem két órára az erdőbe, ahol nincs senki. Hogy bármennyire is azt hiszem nem érdekel, képes vagyok percekig állni földbe gyökerezett lábbal egy műalkotás előtt.

Hiba volt hinni a sztereotípiákban: jó volt találkozni laza és kedves helyiekkel. Felüdülés volt vezetni: városban és autópályán; megérteni, hogy milyen hasznosak a szabályok, ha mindenki betartja őket.

Nem ez volt életünk nyaralása, de attól még emlékezetes marad.

A bejegyzés trackback címe:

https://hosszanexponalunk.blog.hu/api/trackback/id/tr6918187771

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

cscs0827 2023.08.11. 09:51:06

Na, ez nem is volt annyira borzasztó, mint ami menet közben lejött nekem.
A leveses étlap egészen biztosan ebben a században íródott?
Igazán figyelmes vagy, hogy megemlékeztél rólam :-)
A nagy városokban az (is) a jó, hogy bármilyen időjárás esetén el tudod magad foglalni valamivel. Oké, mondjuk 38 fokban tök mindegy ;-))) De esőben azért jobbak az esélyek.
Fura ez a bankkártya-fóbia. Pedig az ember azt gondolná, hogy ott ez halál természetes. Pl. tavaly a norvégoknál számos helyen még budira is csak kártyával lehetett menni.
Amennyiben garantáltan jó időt szeretnék kifogni, úgy bátran ajánlom, hogy akkor utazz, amikor én. Bármikor, bárhová megyek, rám rohad a gatya. Hrrrrr....
süti beállítások módosítása