Jó hosszú lista volt a mai. Álmomban sem gondoltam, hogy a végére érünk. És mégis. Sőt. Gyönyörű helyeken jártunk és végre volt időnk "semmittenni" is.

Santa Cecilia in Trastevere. Kíváncsi voltam és nem csalódtam. Szerettem a márványedényből csobogó vizet, a párkányzat mozaikjainak csillogását és Ürögdit olvasgatva még a képzeletem is meglódult.

...mindenesetre az udvar, az előcsarnok a korai középkori pápák celebrálta istentiszteletek külsőségeire emlékeztet: a nép az udvarban várta az egyház lóháton érkező fejét, aki itt öltötte magára a liturgikus öltözetet, hogy azután a papsággal és a néppel együtt, himnuszokat énekelve vonuljon be a templomba.

Bent kezdtünk a templomban. Valaki - sajnos elég kezdetleges szinten - zongorán gyakorolt az egyik lezárt kápolnában. Mivel Cecilia a zeneművészet égi pártfogójaként is ismert, stílszerűnek mondanám. Kicsit bekukucskáltam, ez a kép fogadott. Nem teljesen értettem, mit keres ott egy Maderna-másolat. Félig letakarva egy rádobott egy kabáttal.

A templomból - talán érthető módon - az apszismozaikra és Cecilia szobrára emlékszem. Meg még valamire, amiről fogalmam sem volt.

A San Clemente és a Domus Aurea után nincs olyan ásatás, amely igazán lázba tudna hozni, így az alagsori régi római lakóházak és az állítólagos takácsműhely maradványain csak lassan átsétáltunk. Bár a nyolc hatalmas, henger alakú, földbevájt valami (tán a műhely része lehetett) határozottan érdekesnek tűnt. Aztán jött a csoda. Látszik, hogy nem értek a művészetekhez, mert megbabonázva álltam a mártírok sírját rejtő kriptában, ami se nem ókori, se nem középkori még csak nem is barokk; egy bizánci stílusú modern építmény, amely 1899-1901 között készült. Sajnos a képek nem sikerültek, de dokumentációs céllal mindenképpen megmutatom.

Mikor kifelé mentünk, láttuk, hogy egy csoportnak kinyitják a jobb oldali második kápolnát, finoman hozzájuk csapódtunk és kérdő tekintettel néztünk az apácára, aki valószínűleg díjazta erőszakmentességünket és intett, hogy menjünk. Cecilia fürdőszobáját láttuk. Élénk fantázia szükségeltetik, hogy a két rácsozott lyukról bármi is eszünkbe jusson.

Egyszerre jöttünk ki egy kisebb társasággal, mindannyian a kolostorbejárat felé indultunk. Csöngetés után pár pillanattal nyílt az ajtó. Lifttel az első emeletig kell menni, hogy Cavallini freskóit láthassuk.

Botjára támaszkodva, rózsafüzért morzsolva egy nagyon-nagyon idős apáca felügyelte látogatásunkat. Folyamatosan az járt a fejemben, tényleg neki kell itt lennie? Miért nem ül le, hisz alig bír állni? Belülről egy hang állandóan sürgetett, menj már, menj már, engedd pihenni... A freskók gyönyörűek, fotózni nagyon szigorúan tilos. Érdekes ez a karzat, olyan, mint egy külön kápolna, nem teljesen értettük a funkcióját. Miséznek itt? Vagy csak imádkozni járnak föl?

Egy jó hangulatú séta keretében átvágtunk a Trasteveren és második helyszínünk, a Villa Farnesina felé tartottunk. Egyértelműen a nap és talán az utazás fénypontja! Igen távol áll tőlem a túldíszítettség, ettől az épülettől mégis földbe gyökerezett a lábam. Egy nézetcentiméter sincs, amely ne lenne "kifestve", mégsem érzem azt, amit oly' sokszor: "agyonnyom a csicsa". Nem szeretnék művészettörténeti fejtegetésekbe bocsátkozni, de talán a reneszánsz és a barokk közti különbség lehet az oka.

Dolgunk is volt itt, meg kellett találnunk az 1528-ból, a Sacco di Roma idejéből származó, germán gyalogsági katonák által alkotott falfirkákat. 528 - was sol ich schreiben und nit lachen die La[nz]knecht habenn den babst lauffen machen. Körülbelül: mit írjak, hogy ne nevessek, a gyalogság megfutamította a pápát. Többedik ráfutás után segítséget kértünk a teremőr fiútól, aki nem csak ezt, de a pápa "arcképét" is megmutatta.

Kert van, nem kicsi. A bejárat előtti rész nyitott, a nagyobb, ami hátul hosszan elnyúlik, láncokkal volt lezárva. Nem mintha nehezünkre esett volna átlépni, de úgy tűnt, csak vezetéssel látogatható, egy csoport éppen végzett, mikor kijöttünk. A III. Pál pápa által tervezett hídból elkészült ívet kerestük (a híd a palotából a Tiberis túlparjára vezetett volna), de sajnos nem találtuk. Ha csak nem az a faldarab volt, amit később, az utcáról bekukucskálva a kertben láttunk.

Ügyesen megtalálva a megfelelő buszt a San Nicola in Carcere felé indultunk. Topográfiailag jól sikerült sorrend volt, a buszról leszállva átsétáltunk az Isola Tiberinan, ami külön utat nem ér, de így kifejezetten kellemes volt.

A három római pogány templomra épült bazilika egyébként érdekes, de a San Clementével és a Domus Aureaval nem tudja fölvenni a versenyt. Mivel azonban egyik témakörünk a föld alatti Róma volt, hát tisztességgel végignéztük az itteni ásatásokat is. (A bejárattól jobbra információs pult, belépő 3 euro, sok információs tábla, alaprajzokkal.)

A változatosság kedvéért újabb föld alatti helyszín felé indultunk. Lelkesedésem egyedüli oka a Clivo di Scauro volt. Az eredeti állapotban meghagyott, lávakőből kirakott, ívekkel borított antik utca beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Sajnos nem volt igazán szép idő, de így is lenyűgözött. 

Még soha nem fordult elő velünk, de idő előtt érkeztünk. A múzeum délután háromkor nyitott, így volt még időnk, szemügyre venni a SS. Giovanni e Paolo előtt gyülekező násznépet és sétálni egyet a Villa Celimontana parkjában. Hiányzott már a béke és nyugalom, amit a kevéssé látogatott dombok árasztanak. Pedig nem voltunk egyedül. Játszó gyerekek, futó felnőttek, kutyát sétáltató idősek és fiatalok - mégis. Decemberben is szép növényzet, ami tavasszal egyszerűen gyönyörű lehet.

A Case Romane del Celio bejárata a Clivo di Scauro elején található, nem túl hivogató, egy vasajtó az egyik ív alatt. 8 euros belépő, amit kifejezetten túlárazottnak érzek. Tény, az egyik "legkomolyabb" föld alatti látnivaló, tíz helyiséggel, freskómaradványokkal és kiállítással. Ha nem láttuk volna a már oly' sokszor említett két helyet, ezzel nagyon meg lehettünk volna elégedve.

Sétáltunk még egy kicsit, mentünk az orrunk után, kerestük a szépet, egyszer csak kilyukadtunk utolsó tervezett helyszínünknél a - hivatalos nevén - Santa Maria in Domnica alla Navicellanál. A sokadik apszismozaik volt már ez (bizánci stílusú mozaikok tematika miatt), de azért találtunk érdekességet. Írja valamelyik ismertető, hogy a képen látható mandula az élet jele. Hosszan kerestük. Vagy az a piros valami Szűz Mária háta mögött, makknak látom inkább, vagy totál félreértettük. Fontos ez, mert elmélyültséget kíván. Az pedig adomány.

Sötét volt, de korán, mikor kijöttünk. Sétára vágytunk, kivilágított városra, egy búcsúkörre a holnapi hazautazás előtt. Mindent megkaptunk, de hogy a huszadik századot se hagyjuk cserben, meglátogattuk a másik impresszionista kiállítást. Február 7-ig tart nyitva a Musée d'Orsay anyagából válogatott tárlat, ami nem sokkal nagyobb, mint Washingtonból érkezett társa, de legalább tematikus. Az az én pechem, hogy sem a portrék, sem a családi élet / intim szféra témakörébe tartozó képek nem a kedvenceim. Bizonyára két-három órát is el lehet bíbelődni velük, nekünk jóval kevesebb is elég volt. Edouard Manet, Pierre-Auguste Renoir, Edgar Degas, Frédéric Bazille, Camille Pissarro, Paul Cézanne, Berthe Morisot, Auguste Rodin - íme a névsor, melyből kiderül, a több mint 60 műalkotás között szobrokat is találunk jócskán.

A megfelelő tervezésnek köszönhetően csak néhány villamosmegálló választott el a Trasteveretől, ahol kisebb küzdelmek árán sikerrel költöttük el utolsó vacsoránkat. Útban a szálloda felé már éreztem a búcsúzás szomorúságát.