Ma kicsit komolyabbra vettük a figurát. Tervezetten mentünk. A Dózse Palotában kezdtünk (viszonylag) korán, hogy a odaérjünk a kivilágított San Marco-ba. Elcsendesedni pedig a San Lazarro degli Armeni-t, az örmények szigetét terveztük. Majdnem maradéktalanul sikerült minden.

15 évvel ezelőtt már jártunk a itt, leginkább az udvarra emlékeztünk és most is ez tette rám a legmélyebb benyomást. Órákig tudnék nézelődni ott, de muszáj volt elszakadni.

Volt egy – szerintem remek – időszaki kiállítás is, azonban egy ekkora, és amúgy is nagyon jelentős helyen mégis „zavaró” volt. Egyszerűen nem tudtam, mit nézzek. Kicsit összekeveredett az állandó az időszakival, nehéz volt szétszálazni, mi hova tartozik. Megint elővettem a könyvet, hogy tudjam mit nézek. Olvasom, hogy a Sala dei Filosofi végén nyíló lépcső egy emeleti kápolnába vezet, az ajtó fölött Tiziano egyetlen fennmaradt freskója, Szent Kristóf. Hosszan bíbelődöm az alaprajzzal, sehogy sem találom a lépcsőt. Ennyire béna nem lehetek! Odamegyek a teremőr hölgyhöz, kérdezem, merre az arra. Kicsit kelletlenül ugyan, de odavisz egy zárt ajtóhoz, kinyitja, mögötte a lépcső, ahol egy-két kiválasztott már bőszen fotózza a freskót. Vigyorogva megyek vissza a férjemhez, aki rögtön belelkesedik, ő is, ő is! Na, gondoltam, őt már biztos nem engedi be. Tévedtem. (Kép innen)

Utólag azt gondolom, ez az a hely, ahová mindig érdemes visszamenni. Néha sok a csicsa, de még több az, amit szívesen nézek, akármilyen hosszan. Jól terveztünk, mégis kevés volt az idő. Kicsit pörgősebbre kellett venni, hogy minél hosszabban élvezhessük a kivilágított San Marco-t.

A Bazilikába való bejutás nem volt teljesen zökkenőmentes, de mivel először leadtuk a csomagokat a ruhatárban, csak egyszer kellett végigvánszorogni a pallókon.

Ettől függetlenül nagyon hamar bejutottunk. 15 éve kihagytuk az óriási tömeg miatt. Hiba volt! Ez valami csoda! Amúgy is elgyengülök a mozaikoktól, de ez hihetetlen. Főleg így, kivilágítva. Nem kevés időt töltöttünk bent. Meg kint. Meg a múzeumi részben. Megnéztük a Pala d’Oro-t, ami nekem – mily’ meglepő – sok, de egyedisége vitathatatlan. Talán az egyetlen hely volt, ahol igazán zavart a sok ember. Vagyis nem a tömeg, hanem az ostoba, selfiező, csak magával foglalkozó horda-csorda. Néha – csak úgy a magam megnyugtatására – oldalba könyököltem egy-egy hajdobáló ázsiai tinédzsert.

Ügyesen időzítettünk, így volt időnk beszemtelenkedni a Grand Hotel Danieli-be, ami a Palazzo Bernardi épületében kapott helyet. Írja a könyv: emeletes márványhallja látványosság. No, erre kíváncsi vagyok. Még most is szedem az állam a földről. Sajnos a saját képeink nem adják vissza az élményt, így lopnom kellett.

Ha a látvány nem lenne elég, jöjjön a sztori. Gyakorlatilag minden híres ember itt szállt meg. Verdi innen indult a Fenice premierjeire és itt zajlott George Sand és Musset szerelme is. Musset megbetegedett, egy velencei orvos, Pietro Pagello ápolta. Sand kikezdett vele, Musset őrjöngött, zengett a ház a botránytól. Sand fogta magát és az orvoshoz költözött, Musset meg Párizsba. Ha a fele igaz, már az is elég.

Utolsó program: San Lazarro degli Armeni, az örmények szigete. Minden nap 15.25-től vezetett túra, a San Zaccariaról 15.10-kor induló 20-as vaporettoval közelíthető meg. Terveink szerint a szigetlátogatás a „tömegrendezvények” ellenpontjaként szolgált volna, séta a kertekben, az örmény szerzetesrenddel való ismerkedés, tengerbámulás, ilyesmi. Már a vaporetton gyanúsan sokan voltak. Reménykedtem, hogy mindenki leszáll San Servolon, de az átlagéletkort látva nem sok esély maradt. (San Servolon egyetemek vannak.) A sziget kicsi és valóban gyönyörű. A téma (örmény mekhitarista szerzetesek) nagyon érdekelt. Mégis csalódottan távoztunk. Jóval többen ismerik a helyet, mint gondoltam. Egy időpontban három vezetés indult, egy olasz, egy örmény és egy angol nyelvű. Az idegenvezető, aki maga is szerzetes, kérdezte, van-e francia vendég. Hát volt. Ugye el tudjátok képzelni, milyen az, amikor egy túrát két nyelven, ugyanannyi időt alatt nyomnak le a torkodon? Rossz az angolom, de a vezetések megértésével nem volt gondom. Kétszeres sebességnél azonban esélytelen volt. Nagy a terület, sok a látnivaló, ráadásul a népirtás évfordulója alkalmából nem egy Biennálés kiállítás volt, amiknél (gondolom kötelező jelleggel) hosszan elidőztünk. Bár ne tettük volna. Bementünk a templomba is. Nem gyakran lát az ember ilyet, tetszett is nagyon, épp elmélyültem volna a részletekben, amikor villany le, kiterelés. Értem én, az utolsó vaporetto 17.25-kor indul vissza, alig tíz perccel előtte végeztünk. Még most sem tudom, hogyan lehetne ezt élvezhetően megszervezni. Napi egy vezetett túra van csak, az pedig nem egyértelmű számomra, hogy egyénileg egyáltalán végig lehet-e járni.