A felkészületlenül megnézett Correr után ma biztosra mentünk. Ca’ Rezzonico. Nagyon jó hely. A kiállítások is nagyszerűek, de az a pillanat, amit a férjem elkapott - a teremőr diszkréten leguggolva a vastag brokátfüggönnyel megtisztítja a cipőjét – az verhetetlen. Jókedvűen mentünk tovább, tipikusan az a hely volt, ahol mindenki talál magának valamit, amin elcsámcsoghat. (Itt én fotóztam a férjem helyett. A különbség számottevő. Sajnálom.)

Hogy hova indultunk, arra már nem emlékszem, de a Palazzo Michielbe tévedtünk be, hála a Biennálénak. (Belső fotók a honlapról.)

Nagyon kellett igyekeznünk, hogy a „rémületes” kiállítási anyagot kikomponáljuk a látómezőnkből. Egy kis sétát megért, főleg, hogy viszonylag ritkán tud az ember kiállni egy palazzo erkélyére és szemlélni a Canal Grande-t.

Belepillantva az útikönyvbe, férjemnek kedve lett megkeresni Marco Polo(ék) házát, ami remek ötletnek bizonyult. Először azt hittük megtaláltuk, aztán kiderült, mégsem, viszont amit találtunk az is nagyon hangulatos.

Néhány perc múlva megtaláltuk az „igazit." Marco Poloék háza.

A környéken vetettünk egy pillantást a Malibran-ra, többet nem ért szerintünk. Érdekesebb lett volna felderíteni az eredeti állapotokat, hol mi is volt valójában, de ilyet ma már csináltunk.

Útban a Bovoló felé találtunk egy kolostort, mint utóbb kiderült a San Salvador templomét. A változatosság kedvéért Biennálés kiállítás volt benne. Furcsa, de azon kevés kortárs megnyilvánulások egyike volt, amely nem töltött el rémülettel.

A Bovolot nehézségek nélkül találtuk meg.

Nem voltunk egyedül, de amikor egy turistacsapatot szórakoztatandó elugrott az egyik calle-ból egy Marco Polonak öltözött ember és nagy hangon játékra invitálta őket, akkor végleg menekülőre fogtuk.

Az az igazság, hogy kicsit besokalltam a spontaneitástól, meg attól, hogy gyakorlatilag semmit nem láttam abból, amit szerettem volna, így kierőszakoltam két templomlátogatást. Jól kellett döntenem, mert tudtam, nem biztos, hogy többhöz lesz kedvem. Előzetes beszámolók alapján a Miracoli és a Gesuiti lett a befutó. Azt hiszem túlzott elvárásokkal érkeztem. Valóban nagyon szép mind a kettő, de a nagy agyeldobás sajnos elmaradt.

Santa Maria dei Miracoli

Chiesa di Santa Maria Assunta (I Gesuiti)

Egyik nap már tettünk egy sétát azon a környéken, de a ghetto kimaradt, így azt pótoltuk. Van egy leírás az útikönyvben, hosszan kerestük a megfelelő perspektívát, de meglett! Egyetlen fotó sem adja vissza azt, amit láttunk. A lebukó nap fénye a házakon, az égben lebegő, száradó ruhák és a kis fahíd (sajnos épp lezárva).

Aztán lábnyomokat kerestünk. Amelyek a népi küzdőjátékok kezdő pozíciójának jelölésére szolgáltak. Meglettek.