Sosem hittem ezekben az elugrom 3 napra Szicíliába utazásokban, de ismét tévedtem. Jó menetrenddel, alapos szervezéssel, szezonon kívül, látni lehet a csodákat.
A kiindulópont Catania. Nem álmaim városa, de a végére egészen megkedveltem. A látnivalók nagyjából a belvárosra korlátozódnak, igény szerint alaposabban vagy csak sétálgatva egy-két nap alatt felfedezhetők. Van például görög-római színház, Dóm este és napközben, Teatro Bellini, egy szép kút a Dóm tér sarkában és gyümölcstől rogyadozó narancsfák bárhol.
Sajnos a Badia di Sant'Agata kupolája és terasza nem győzött meg. Állítólag a kilátás hű-meg-ha. Nekem nem annyira. Öt eurót kissé sokallok érte. Arról nem beszélve, hogy kellő kondi nélkül senki ne induljon neki, klausztrofóbiások pedig egyenesen kerüljék, mert az egyszemélyes csigalépcső a végén meglehetősen keskeny.
Dél-Olaszország felé indulva a felkészülés részét képezi a kriminalizált helyek feltérképezése. Catania belvárosában csak egy ilyen van, a San Berillo negyed. Elmentem persze, szigorúan nappal, jól tettem; akinek nincs dolga, ne járkáljon ott sötétedés után. Viszont ugyanitt találtam egy „rehabilitált” háztömböt is, a szokásos ötlettel: az omladozó és elhagyatott házakat növényekkel és falfestéssel tesszük vonzóvá.
Sajnos ennyi idő alatt viszonylag keveset tudok enni-inni, így a gasztronómiai ajánlat nem túl bőséges. Kezdésnek egy jelentősen túlárazott helyen egy nem túl jó negroni és egy fantasztikus előétel. Aztán találtam olcsóbbat is, a legjobb pedig a Dómmal szemben lévő utcában, mindössze három euróért.
Összehasonlító elemzés gyanánt kétszer ettem pasta alla normat, az egyik ízlett, a másik nem. Volt még hal karamellizált hagymával és lófasírt caponataval. Ebből úgy túlrendeltem magam, hogy a pincér becsomagolta és eligazított, merre találom a rászorulókat, akinek odaadhatnám. Így lett. (Szerintem mindenhol túl sok tésztát adnak első fogásként…)
Sokat gondolkodtam, melyik legyen a két egynapos kirándulás. Sokfelé lehet indulni Cataniából, még tömegközlekedéssel is, aztán megkérdeztem néhány rutinos versenyzőt. Siracusa és Taormina lett a befutó. Közvetlen buszjárattal mindkét hely elérhető, kicsivel több, mint egy óra az út, a busztársaság az Interbus, jegyet a pénztárban, interneten, applikáción keresztül vagy a sofőrnél lehet venni.
Siracusában az archeológiai parkban kezdtem. Először ki akartam hagyni. Óriási hiba lett volna. Van görög színház, amfiteátrum és bizánci sírkamra.
A leglenyűgözőbb viszont az ún. Latomia del Paradiso. Az ókori kőbányákat hívták így, ahol köztörvényes bűnözők, hadifoglyok és politikai foglyok termelték ki a követ, kényszermunka keretében. Az elhagyott bányákat aztán a természet egyszerűen visszavette: most sziklákról leömlő növények, narancs- és citromligetek, rejtett kertek között sétálhatunk. Pont mint a Paradicsomban.
Nem feltétlenül javaslom, hogy az archeológiai park után még gyalogoljunk 20 percet egy Caravaggio képért, de én megtettem. Nem ez lett a kedvenc, de az önkéntes bácsi miatt megérte. Arra léptem be, hogy két hölgynek tart vezetést, az egyikük külföldi volt, így a másik fordított neki. Igen családias volt a hangulat, mindent megtudtunk Santa Lucia mártíromságáról, és együtt hüledeztünk a válogatott kínzásokon, amelyek nem fogtak a fiatal lányon.
Mivel látta lelkesedésemet, még mutatott egy videót, amelyen az ablakon bejövő fény áthalad a Caravaggion; ellátott néhány “megszentelt” anyagdarabbal, amelyet szembetegség esetén kell használni (Santa Lucia többek között a szembetegségben szenvedők szentje), mint egy jó nagypapa elküldött a mosdóba, mielőtt tovább megyek; adott egy nyomtatott várostérképet, jobb az, mint a telefon felkiáltással; végül megkaptam egy étterem névjegykártyáját, mutassam csak meg és mondjam, hogy ő küldött. Hát tényleg, nem szívmelengető?
Irány Ortigia, Siracusa legősibb része, valójában egy sziget, amely két híddal kapcsolódik a városhoz. Nem túl nagy, ettől függetlenül órákig bóklásztam benne, hála a holt szezonnak, sokszor egyedül.
És akkor Taormina. Korai érkezés, reggel 9 előtt már egy olasz családdal együtt vártuk, hogy kinyisson a színház. Nincs kép, amit ne lőttek volna már el, újat mutatni nem tudok, csak azt, én mit láttam:
Terveztem még, hogy fölsétálok Castelmolába, szemrevételezni a valószínűleg még elképesztőbb panorámát, de a viharos széllökések szó szerint eltérítettek. Maradtam hát a városban, mászkáltam csak úgy, az orrom után. Szembejött ez-az. Aki szisztematikusan szeretne haladni, semmit sem kihagyva, az keresse ezeket a táblákat, remek sztorikat lehet olvasni.
Aztán ott a “kis színház”, az ún. Odeon, amelyet a rómaiak építettek. Teljesen véletlenül találták meg a 19. század végén, amikor egy Antonio Bambara nevű kovács épp a földjén ásott, amikor egy vörös téglából készült építményt fedezett fel.
Szembejött egy mozaikocska is, semmi jelentős, csak a megtalálás öröme.
Aztán a bizonytalan funkciójú, fülkékkel tagolt fal, ciszternával, tetejére épített házakkal és buja növényekkel.
A végére hagytam a kedvencemet, a városi kertet. A több mint 20 ezer négyzetméter nagyságú kertet az angol Florence Trevelyan, a szülőhazájából száműzött angol hölgy hozta létre. (A pikáns részletek: kényszerű távozásának oka, hogy viszonyt folytatott a leendő VII. Edward királlyal, Viktória királynő elsőszülöttjével.) Nyilván nem jártam végig az egészet, de amit láttam, az elég meggyőző volt. Keveset fotóztam, inkább élveztem a látványt.
A kedvenc helyemet azért megörökítettem. A kert fitness parkja, benne a taposógép, ahová felállva ez a látvány fogad. Kell ennél jobb motiváció?
Be kell vallanom, hogy a kellemetlen időjárás megfutamított. Lett volna még felfedeznivaló bőven, de mivel - remélhetőleg nemsokára - úgyis visszatérek, nem ostoroztam magam túlzottan. Dél előtt már a Cataniába tartó buszon ültem.
Körülbelül ennyi fért három teljes napba, vagyis több, de ezeket élveztem a legjobban. Meg az embereket. Történetek sora, amelyek csak úgy megesnek, hogy visszagondolva rájuk elfacsarodjon az ember szíve.
A rosszarcú hölgy, aki készségesen elmagyarázta, miért dobálják a temetési koszorú virágait az utcán; a fogatlan bácsi, akinek egy szavát nem értettem, amikor megkérdeztem, miért visznek Santa Agata oltárához fehér ruhákat; a Messinából átköltözött néni, akivel hosszan beszélgettem a bezárt bizánci kripta előtt és a bácsi, aki egy kapualjban süti az édességet a szemközti cukrászda számára. (Eszembe nem jutna ilyenkor fotózkodni velük, de lehet egyszer erőt veszek magamon…)
Egy kicsit reménykedem, hogy meghoztam a kedveteket. Menjetek télen Szicíliába!
