Honnan a legszebb a firenzei dóm kupolája? Hová bújjunk el a tömeg elől? Van-e élet a reneszánsz után? Hogy kerülnek freskók a lakberendezési boltba? És a lakberendezés az utcára? Beszámoló egy rövid utazásról – nem csak a város megszállottjainak. 
Önkéntelenül ugyan, de mindig kialakult egy tematika. Másodszor a cenacolo-k, harmadszor a „kismúzeumok”, most a Dóm kupolája. Csak egy esti sétának indult; ellenőrizni, hogy tényleg olyan-e, mint írják: kinyújtva a kezem szinte elérem. Igen, pontosan olyan. Nincs fénykép, ami visszaadná az érzést. Kiérsz a teraszra, még nem látsz semmit. Néhány lépés után elfordítod a fejed és ott van. Egy pillanatra nem kaptam levegőt.
De hol is járunk? Biblioteca della Oblate. Már a kertje is megér egy sétát. Kerengők ücsörgőkkel, olvasókkal, tanulókkal és pihenőkkel; igazi menedék a belváros közepén. Az ingyenes panoráma a kávézó tartozéka. Fogyasztás nélkül is élvezhető. A kirakott asztaloknál fiatalok vacsoráznak, papírzacskókból. Az elegánsabbja a 10 eurós aperitivot választja, ami – sajnos – nem volt túl meggyőző.
Ha továbbra sem akarunk pénzt költeni, de elnézegetnénk még a kupolát, irány a Piazza della Santissima Annunziata. A téren álló múzeum épületének kávézója szintén remek választás. Fogyasztani itt sem kötelező, bátran táthatjuk a szánkat kedvünkre.
A terasz a múzeumtól függetlenül is megközelíthető, de NE éljünk a lehetőséggel. A 2016 nyarán kibővítve és felújítva megnyitott Museo degli Innocenti megér egy látogatást.
Tény, hogy Firenze ismert látnivalóihoz képest kevés jelentős alkotással büszkélkedhet, de nem is ezek a legfontosabbak. A régen kórházként, gyermekotthonként működő intézmény archívuma egészen szívszorító módon dolgozza fel a témát. A 19. századig a nem kívánt csecsemőket az épület oldalában elhelyezett mozgó ablakban hagyták a bajba került anyák. Az ablak elforgatásával a kicsik bekerültek az épületbe. Rögtön a kiállítás elején egy kihúzható dobozokból álló falhoz érkezünk. Rajta nevek és dátumok.
A kihúzott fiókok tárgyakat rejtenek. Apróságok, amiket az ott hagyott gyermekeknél találtak. A "tehetősebbek" egy-egy medált, a legszegényebbek csak egy szalagot kötöttek a csecsemőkre.
A digitalizált archívum már a kezdetekről is pontos leírásokkal szolgál. A név és dátum alapján a gyermekről szóló információk olvashatók.
A képernyő másik oldalán az eredeti, kézzel írott változat.
Ujjunkat végighúzva pedig felnagyítva az egész szöveg olvashatóvá válik.
Lehet, hogy másnak ez érdektelen, de számomra minden dobozban egy élet volt, minden név mögött egy sors.
Elbíbelődtem az archív fotókkal is, melyek részletei nagyíthatók, mellettük magyarázó feliratok. Az intézmény történetét napjainkig végig kísérhetjük.
De vissza a kupolához. Ha olyan szerencsénk van, hogy hétfőn a városban vagyunk, még egy ingyenes helyszínt választhatunk. A Museo di Orsanmichele csak ekkor látogatható. A második emeletről remek kilátás nyílik, bár a ritkán tisztított ablakok némileg rontják az élvezeti értéket.
A múzeum fő profilja persze nem ez. A templom külső falának fülkéiben elhelyezett szobrok eredetijeit láthatjuk itt; akit kicsit is érdekel a szobrászat, annak kihagyhatatlan. Arról nem beszélve, mennyire más testközelből látni őket és megérteni, amit állítólag Michelangelo mondott Donatello Szent Márk szobráról: az ember nem tudna kételkedni az evangéliumban, ha ilyen tiszta tekintetű férfi prédikálná.
Ha még mindig nem elég a kupolából, akkor a zsebünkbe kell nyúlni. Megéri, mert a következő helyszín nem csak panorámát kínál, de menedéket is; tavasszal, nyáron árnyékot és virágözönt, télen csöndes magányt és napsütést. A Giardino Bardini több irányból közelíthető meg, én most alulról támadtam.
Bizonyára már minden irányból megnéztük a kupolát, de egy helyet semmiképp sem szabad kihagyni. Fizetős ez is, de mindent megér. Nem a látvány, a múzeum. A szintén frissen felújított Opera di Santa Maria del Fiore (Dóm Múzeum) már a képek alapján is meggyőző volt, a valóságban pedig egyszerűen lenyűgöző. Jól kitalált terek, remekül elhelyezett alkotások, a szépség kézzelfogható.
Filmek, interaktív bemutatók, modellek, csoda csoda hátán - és még zenét is lehet hallgatni.
Az egyik kis teremben felnézek a plafonra, hát mit látok?
Ez csak az előkészítés. A következő emeleten vár a terasz.
A kupolanézés mellett még egy tematikus sétát terveztem, amely sajnos csak részben valósult meg. Bolondnak kell lenni ahhoz, hogy Firenzében szecessziós épületeket keressünk, de a dolog közel sem reménytelen. Van belőlük néhány. A hét épületből háromra tudtam sort keríteni.
Az egyik ház kapuján pont kijöttek, kérdeztem a férfit, hogy körbenézhetnék-e belül, kicsit bizonytalankodott, hajlott volna rá, de nyomában megjelent az asszony, aki határozottan közölte, hogy nem. Megértem, de azért rosszul esett.
A másiknál nyitott kapu, de sajnos a rácson nem jutottam át. Vasárnap kora reggel esélyem nem volt, hogy valaki arra jár.
A harmadik helyet már ismertem régebbről, feltűnt akkor is, de valahogy nem raktam össze, mit is nézek. Most igen.
A sokadik alkalommal nincs már szigorú útiterv. Rábízom magam a városra, adja, amit akar; mutatja, amit látnom kell; eltérít, ha rossz az irány; segít ha bizonytalan vagyok.
Tartottam valahová, de megint elvétettem (nem tudom miért, mindig eltévedek), egyszer csak ott álltam a Palazzo Albizi előtt. Nézegettem a homlokzatot, próbáltam kideríteni meddig tart az épület, hol kezdődik a másik; amikor feltűnt, hogy az utca szintjén lévő üzletek valószínűleg a palotához tartoznak. Benéztem az egyikbe és szemem-szám elállt.
Kérdeztem a pénztárost, aki hanyagul ült egy bárszéken, három centire egy 16. századi freskótól, hogy ezek eredetiek? Mire vigyorogva mondta, hogy igen. Láthatta az ámulatomat, megengedte, hogy néhány képet csináljak.
Kicsodálkoztam magam, kiléptem az üzletből, a következő homlokzaton ez várt.
Nyitott kapu hívogatott, mögötte meglepetés.
Meglepetés volt a vasárnapi ócskapiac is. Nem túl nagy területen, minőségi áruk, volt, amiért megszakadt a szívem. Például ezért.
De ha lakást kellene berendeznem, akkor sem jönnék zavarba.
Nem csak meglepetések voltak, hanem kötelezettségek is. Tavalyi elmaradásokat kellett pótolnom. Néhány kilométerre Firenzétől (a Santa Maria Novellatól induló 37-es busszal 20 perc), egy dombtetőn áll Certosa di Firenze, a ciszterci kolostor.
Meglepően sokan voltak a vezetett túrán, a nemzetköziséget én képviseltem, így az olasz vezetésből egy szót sem értettem. Nem is kellett, mert a Wellner-féle útikönyv remek leírását olvasva, gyakorlatilag együtt haladtam a csoporttal. Bár inkább rohanásnak mondanám. Nézni sem lehetett, nem hogy fotózni. A program ingyenes, a végén gyűjtik az adományokat. Papírzacskóban.
A Pontormo freskók a Pinacotecaban. Futtában. Egyébként öt darab van.
Innen-onnan, ahol épp meg tudtam állni néhány percre.
A templom után külsőben folytattuk, végigtrappoltunk néhány kerengőn, kissé el is vesztettem a fonalat.
Szintén tavalyi pótolnivaló egy újabb cenacolo, amely egy jelenleg szállodaként és kongresszusi központként üzemelő kolostorban található. A 14. századi épület refektóriumában Franciabigio Utolsó vacsorája látható.
A kerengő és az udvar épp lezárva, fényképeket a honlapon lehet nézegetni.
Kevés időm volt, de a hazaút napján délelőtt még próbálkoztam egyet. Szállásom a Biblioteca Marucelliana és a Biblioteca Riccardiana között félúton volt, ésszerűnek tűnt, hogy benézzek mindkettőbe. Tagadhatatlanul nem egy megszokott program, de aki szereti a könyvek illatát, lenyűgözik a könyvtartókon álló régiségek, az elmélyülten olvasó és dolgozó kutatók látványa és még pénzt sem akar költeni, annak ideális. Leadtam a személyimet, kaptam egy látogatókártyát és lehetett nézelődni.
A "diszkrétebb", meghittebb Marucelliana.
És az ízlésemtől kicsit távolabb álló Riccardiana.
Ennyi fért bele péntektől hétfőig. Meg az emberi történetek. A pultos a kávézóban, aki megkente nutellával a croissant-t, mert ragaszkodtam a nem létező csokishoz. A kissé már pityókás férfi az étteremben, aki megpróbált lebeszélni a választott köretről (milyen jól tettem volna, ha hallgatok rá!). Az önkéntes néni a Misericordiában, aki legalább olyan rosszul beszélt angolul, mint én, így remekül megértettük egymást. A dallamos köszönés, amely mindig így végződik: signorina. Így éltünk három napig. Firenze meg én.
