Az Utolsó vacsora mellett még egy téma üldöz. Léda és a hattyú.
(A képek forrása: http://www.
Először a firenzei Bargelloban találkoztam vele. A múzeumnak egészen elképesztő szoborgyűjteménye van, mégis felfigyeltem rá. A pontos történetet persze nem tudtam, utána kellett nézni.
A Petz Vilmos által szerkesztett Ókori lexikon a mítosz több változatát is említi. Röviden összefoglalva:
- Léda Thestius király leánya, Tyndareus király felesége. Zeusz szerelemre lobbant iránta és vele nemzette Polydeucest (Polluxot) és Helenát. De ugyanebben az időben Léda a férjét is megajándékozta két gyermekkel, Castorral és Clytaemnestrával.
- A különböző időkben a különböző költőknél más a gyermekek nemzedékrendje. Az egyik esetben Polydeuces (Pollux) és Castor Tyndareus fia, Helena pedig Zeusz leánya. Más esetben, éppen fordítva, Polydeuces (Pollux) és Castor Zeus fiai, Helena pedig Tyndareus leánya.
- Későbbi mondák motívuma, hogy Lédát Zeusz hattyú alakjában látogatta meg és úgy egyesült vele. Ennek a szerelmi frigynek eredménye két tojás, melyeknek egyikéből Helena jött napvilágra, a másikból Castor és Polydeuces (Pollux).
A képzőművészeti ábrázolások két csoportba sorolhatók; az egyik esetben a hattyút természetes nagyságban tüntetik fel, a másikban pedig majdnem akkora, mint Léda alakja. Értelemszerűen ez utóbbi esetben a hangsúly a történet érzékiségére, erotikus voltára terelődik.
Ismerkedésünk a firenzei Bargelloban kezdődött és Rómában folytatódott. Léda a Capitóliumi Múzeumokban.
Tudtam: valahol már láttam. A mítoszra nem teljesen emlékeztem, de - akár a cenacoloknál - rögtön izgatni kezdett ugyanazon téma különböző variációja. Akkor pedig még nem sejtettem, hogy másnap ismét találkozunk.
A Borghese a Bargellohoz hasonlóan nem szűkölködik szobrokban. Nem is akármilyenekben. Léda itt is felhívta magára a figyelmet.
Nyilván nem ezzel a műalkotással fémjelzik a Borghese gazdagságát, nekem viszont újabb csemegével szolgált. Van még valami, amit keresgélni lehet, összehasonlítani, utána olvasni, felfedezni. Kicsit már el is kezdtem.
Több képpel nem szolgálhatok, de mivel a mitológia nem csak a képzőművészet alapanyagául szolgál, az eddigiektől eltérően most versek következnek. Nagy hirtelenjében kettőt is találtam, William Butler Yeats: Léda és a hattyú, míg Rainer Maria Rilke: Léda címmel dolgozta fel a témát. Előbbi Görgey Gábor, utóbbi Nemes Nagy Ágnes fordításában olvasható.
Yeats, William Butler: Léda és a hattyú
Egy gyors ütés! A roppant szárnycsapás,
a rémült lány combját cirógató
hártyás fekete láb – nyakába vás
a csőr: nyílt mellén tollak, mint a hó.E tollas test malasztját kis keze
mint űzze oldódó combjaitól?
E fehér forgatagban érez-e
mást, mint hogy a roppant szív hol dobol?Egy lágyékborzongás okozta vert
falak omlását, tornyokét, tetőkét,
s Agamemnon halálát.
Győztesen
ha már az ég nyers vére szállta meg,
erőt s tudást kapott-e, mielőtt még
a csőr elejtette közömbösen?Rilke, Rainer Maria: Léda
Az isten ínségből öltötte fel,
s meghökkent szinte, hogy a hattyú oly szép;
személye benne nyugtalan oszolt szét.
De máris tettre hívta őt a csel,
a nem-tapasztalt lét érzéseit
ki sem próbálva. És a lány, kitártan,
meglátta már az istent a madárban,
és tudta már: egyért van itt,
mit nem bírt, bár zavartan ellenállt,
elrejteni. S a gyöngülő kezekre
fonódva az, végül isten-magát
belevetette abba, kit szeret.
Majd tollait boldogan fölfedezve,
a lány ölén valóban hattyú lett.
Meggondoltam magam. Néhány kép mégis ide kívánkozik. A Dioskurosok (Castor és Pollux vagyis Léda gyermekei) temploma a Forum Romanumon.
Nézzük először a Tabularium (Capitóliumi Múzeumok) teraszáról:
Aztán másnap járjuk végig a Forumot és nézzük meg onnan is:
