Ezen az utazáson az volt a terv, hogy nincs terv. Várható volt, de sajnos így is lett - ez nem az én műfajom. Ha nincs mihez tartani magam, ha nincs mihez alkalmazkodnom, ha nincs valami végiggondolva, ha nincs mit újratervezni, eldobni, kihagyni, felborítani, végigcsinálni - akkor végem van. Úgy éreztem, semmit nem csinálunk, csak megy az idő és nem látunk semmit. Ami persze egyáltalán nem volt igaz! Rengeteg helyre eljutottunk, de nem úgy, ahogy eddig. Máshogy. Más utakon, más napokon, más érzésekkel, véletlenül vagy akarattal, tehát úgy spontán.

Erről az utazásról először az emberek jutnak eszembe. A durcás néni a pékségben, aki akkor is kiszolgált, amikor még zárva voltak. A másik, a kedves, aki megtanította, hogy hívják a kiflit, amit minden nap vettem. A fodrász bácsi, akinél egy hét alatt egy vendéget láttunk, mégis minden nap fél nyolckor kinyitott. A pincérfiú, aki újrasüttette a marhát, mert látta, hogy nem ízlik. A bangladesi pincér, aki felismerte a nyelvünket és hosszan mesélt arról a kilenc hónapról, amit Siófokon töltött. Ugo, a házigazdánk, aki google maps-es térképen küldte el, hol nyomtassunk boarding passt. A nagymama, akivel együtt cipeltük át a babakocsit a hídon. Az "elsőnapos" kislányok: az idegenvezető, aki pironkodva kért elnézést, mondván ez volt az első angol vezetése; a pultos kislány, aki nem tudott bort ajánlani, mert aznap kezdett dolgozni.

Na jó, kicsit igazságtalan vagyok. Mert nem csak emberek voltak. Hanem éjszakai vaporettozás. Amúgy nem látogatható paloták. Ospedalék és Scuolák. Ingyenes koncert egy "ismeretlen" templomban a helyiekkel. Keresések: Marco Polo(ék) háza - ami meglett. Apácazárda titkos bizánci freskómaradvánnyal - ami nem. Aqua alta pallókkal és pallók nélkül. San Marco kivilágítva. Dózse palota zárt ajtaja kinyittatva. Lábnyomok keresése és találása a hidakon. Örmények szigete.