A cím kizárólag megtévesztésre szolgál. Igaz ugyan, hogy második római utunk advent idejére esett, azonban a karácsonyi előkészületekből vajmi keveset érzékeltünk. Más tematika szerint haladtunk. A föld alatti Város, a kerengők és a freskók háromszögében mozogtunk.

Reggeli érkezésünk után a Bessarion kápolnában kezdtünk. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire fantasztikus, amikor szemmagasságból, néhány méterre állva gyönyörködhetünk valamiben. Tovább fokozta az élményt, hogy ottlétünk alatt mindössze négy látogató volt, ketten gyorsan végeztek, így mi – szokás szerint – sokáig időztünk a hídon.

Terveztük néhány bizánci stílusú mozaikkal díszített templom meglátogatását is, az első a San Marco volt. Sajnos az apszis nem világítható meg, így értékelhető kép nem készült. Dokumentációs céllal azért mutatok egyet. Meg egy másikat: a bal oldalhajó egyik ajtaja nyitva volt, hát persze, hogy kikukucskáltunk.

Szeretjük a történeteket. Nem számít, igaz-e vagy sem, megtudunk belőlük valamit. A városról, az emberekről, a művészről, a korszakról. Ürögdi Rómáját olvasva bukkantunk az alábbi gyöngyszemre:

A templom mellé egy női szobrot állítottak, amely valamikor Isis istennőt ábrázolta, de az idő vasfoga, az emberi pusztítás szinte felismerhetetlenné torzította. Így azután a rómaiak Madonna Lucreziának nevezték el és egyike lett Róma „beszélő szobrainak”, a Museo Capitolino-beli Marforio egyik társa. 

Vajon ő az?

Kevéssé fontos, de jelen időszakban mégis aktuális: itt találkoztunk először azzal a mérhetetlen bűzzel, amit a Rómát „megszálló” seregélyek vastagon lerakódott ürüléke okoz. Egyikünk sem különösebben érzékeny, de egyszerre néztünk egymásra – mi ez a borzalom? Hiába próbálkoznak a tisztítással, gyakorlatilag reménytelen.

A nap fénypontja következett, a Palazzo Massimo. Az Index fórumának Róma-rajongói nem hiába lelkesednek érte. Egyszerűen döbbenetes. A szobrok és a freskók egyaránt. Kettő és fél órát töltöttünk bent, de bármikor újra tudnánk nézni.

Klasszikus festmény ma még nem volt, így némi pihenő után Caravaggio-nézőbe indultunk. Hittük mi. A Santa Maria del Popolo kegyes volt hozzánk, sokkal többet mutatott magából. Adott ugye az építéshez kapcsolódó legenda, emberközelbe hozva az épületet. A templom helyén diófa állt, tövébe temették a keresztényüldöző, öngyilkos Nero császárt. Lelke – démonok kíséretében – éjszakáként riogatta az embereket. II. Paskál pápa kivágatta a fát, kis kápolnát épített a helyére, így a gonosz szellemek nem kísértettek többet.

Kevés olyan templomban voltunk eddig, ahol az összes kápolna külön-külön megvilágítható. Sokat segít az elmélyültebb szemlélődésben, ha az ember lát is valamit. A Cerasi kápolna kivételével nem kell fizetni.

Elérkeztünk a Caravaggiokhoz. A Szent Péter keresztrefeszítése döbbenetes. Szent Pál megtéréséről ugyanezt nem tudnám elmondani. Kicsi értetlenül álltam a festmény előtt. Sokáig.

Aztán úgy döntöttem, úgysem értek hozzá, ha zseniális, hát biztos az. Aztán olvasgatom a jegyzeteket: „a megbízó az eredeti képpel elégedetlen volt, az ma az Odescalchi-Balbi család magángyűjteményében van, C. újrafestette a képet”. Ez persze nem jelent semmit. Csak egy újabb történet, ami emberközelbe hoz. Mint utóbb kiderült a Szent Péter keresztrefeszítésének is volt egy „eredeti” verziója, ami sajnos eltűnt. Összehasonlításképpen álljon itt a magángyűjteményben és a templomban látható kép. (Forrás: wiki)

Olvasgatjuk Ürögdit, nézegetjük, ami érdekel. Andrea Bregno Borgia márványoltára megvan, kicsit keresni kell, a jobb kereszthajóból nyíló ajtón egy folyosón osonva ránk köszön. Valami azonban nem stimmel. Keressük a Bramante által átépített apszist és kórust a Sansovino síremlékekkel, egy Pinturicchio által festett mennyezeti freskót, valamint férjem kérésére Vanozza Catanei (VI. Sándor pápa szeretője) márvány kézmosóját. Semmi. Se kórus, se Sansovino, se freskó. Márvány mosdóról nem is beszélve. Nem hagyjuk magunkat. Újra osonunk a folyosón és bekopogunk a sekrestyébe. A pap azt javasolja, keressük meg a fiatalembert, aki kint van. És akkor fellebben a jelenlegi oltár jobb oldalánál az alant látható piros függöny. (A képek – sietség okán – kizárólag dokumentációs célokat szolgálnak.)

Mögötte ajtó, amúgy zárva, benne a keresett mosdó. Idegenvezetőnk szerint kizárólag egy kis eredeti darabot tartalmaz, amelyen azonban jól kivehető a Borgia-bika.

Kilépünk az ajtón és akkor a fiatalember felkapcsolja a világítást. Az oltár mögött vagyunk és megtaláljuk, amit keresünk. Bramantestól, Sansovinostól, Pinturicchiostól. Inkább nézünk, mint fényképezünk. És hálálkodunk.