Falakon kívül, falakon kívül, föld alatt, föld fölött. Röviden ez volt a harmadik nap. A San Lorenzoban kezdtünk és a Város kegyes volt hozzánk. Nem túl meglepő módon vasárnap lévén mise volt, a fotózás így elmaradt, de nagyon óvatosan azért körbenéztünk.

Az előtér freskói

A templom jobb oldala melletti vasrács nyitva volt, óvatosan beljebb araszoltunk, mert lennie kell egy kerengőnek is. Nagy vaskapu a bejárattal szemben, zárva, kukucska a kulcslyukon, hát persze, hogy ott van. Adventi rendezvényre készülődhettek, mert több autó is beállt az udvarba. Az egyikből egy pap szállt ki, megkérdeztem, hol a bejárat. Úgy gondoltam, rámutat majd a zárt a kapura és elhajt. Ehelyett bekopogott a sekrestyébe és az ajtót nyitó úrral közölte, hogy a hölgy szeretné megnézni a kerengőt. Fantasztikus élmény volt. Nagyon szeretem a kerengőket, nagyjából mindegyiket, de ez „igazi” volt. Nem turistáknak szánt, nem körbekerített, nem egyformára nyírt, hanem olyan, mint egy kert, amivel foglalkoznak ugyan, gondozzák – éppen annyira, amennyire idejük engedi. Nem elhanyagolt, de nem is tip-top. Olyan kuszaságában otthonos. És nagyon megnyugtató. Hosszan, még a szokottnál is hosszabban időztünk.

Kívül maradva a falon a San Paoloba indultunk. Nem is tudom… Olyan értelmetlenül-fölöslegesen monumentális, ahhoz képest viszont üres. Nem a jó értelemben vett letisztultság, hanem a hangulattalan kongás. Itt is mise volt, így az apszis mozaik gyönyörűen ragyogott és a kerengő is elbűvölt. Valóban hihetetlen a díszítettsége.

A falakon kívülről a föld alá igyekeztünk és mivel elvétettük a buszmegállót valahogy hátulról támadtunk a Garbatella metrómegálló felé. Jaj. De azért nem bántuk, hogy láttuk.

Domus Aurea. Nem mondom, hogy kezdeti lelkesedésem vetekedett a férjemével, de a végére megváltozott a véleményem. Mivel épp hónap első vasárnapja volt, telefonon kellett időpontot kérni, mert ilyenkor ingyenes a vezetés. Kizárólag hétvégén látogatható, az interneten található információk teljesen korrektek, jegy online foglalható. Megközelítés a Viale della Domus Aurea 1 felől, kiírás is van, nem lehet eltéveszteni.

Túra előtt öt perccel érkezés, beöltözés (munkavédelmi kobak). Hosszú, 75 perc körüli vezetés. Mivel itt nem volt jó kis számítógépes film, ami bemutatta volna, mi mikor hol volt, hogy lett, hogy változott és hogy tűnt el, ezért nehéz dolga volt az idegenvezetőnek. De remekül megoldotta. Szerintem. Folyamatosan azonosította be az alaprajzon a látogatott helyeket, magyarázta, hogy mely’ korszakban melyik mi célt szolgált és hogyan változott, de leginkább a lelkesedése ragadott magával: „és akkor próbálják elképzelni, hogy ezek a falak itt nincsenek, átlátunk itt-ott-amott, és amikor a nap innen és onnan besüt, megvilágítja ez-azt-amazt, míg a kertek így-úgy-amúgy…” Ha nem kellene annyira koncentrálnom, hogy értsem a szöveget még élvezetesebb lenne. Hihetetlen az egész. A méret, a freskók, a történet, a helyreállítás – minden. (A mostoha körülmények miatt a fotózás nehézkes, azonban a dolog jelentősége miatt olyan képek is bemutatásra kerülnek, amelyek inkább dokumentációs, mint élményszerző jelleggel bírnak. Az eddigiektől eltérően a szerkesztés kedvéért nem tértem el a kronológiai sorrendtől, érzékeltetni próbálván az útvonalat.)

Kicsit ki kellett lépni, de odaértünk. Őrségváltás a Quirinalen. Egynek jó. Amikor az ember körül váratlanul mindenki elkezdi énekelni a himnuszt - büszkén, hangosan, tisztán és egyszerre – az torokszorító. Amikor a zenekar – az őrségváltás után – még megáll a Palota előtt és ad egy kis műsort, benne valami közismert olasz dallal, amire mindenki táncra perdül – az dolce vita. Amikor a seregélyek szokott módjukon hatalmasra duzzadt alakzatban húznak át a tér fölött, az döbbenetes.

Kötelező jelleggel megnéztük a felújított Trevit. Bár ne tettük volna. Erre én nem vagyok kíváncsi. És sajnos ideges leszek tőle.

Bekukkantottunk ide, amiről az utazás előtt olvastam, mostanra viszont elfelejtettem. Bizonyára ismeri valaki, aki segít.

Nem akartunk festmény nélkül maradni, így útba ejtettük a Sant’ Agostinot. Nem lep meg, hogy saját korában ez a Caravaggio festmény is kiverte a biztosítékot. Raffaelot és Sansovinot is megtaláltuk.

Aztán már csak szabadulni próbáltunk a belvárosi tömegtől, ami elég idegőrlőre sikeredett. Alig vártuk, hogy végre leülhessünk nyugodtan vacsorázni és újra átéljük a mai napot.