Itt a vége. Egy hét után elhagyjuk Velencét. Az időjárás is szomorú lett, az eső csak addig kegyelmezett, amíg leadtuk a csomagokat a S. Lucia-n. Egy utolsó rohamra készültünk.

A sok scuola közül az egyik csak két napig volt nyitva ottlétünk alatt. A másik alkalmat elszalasztottuk, így a San Giovanni Evangelista-hoz indultunk. Zuhogó esőben értünk oda, így a gyönyörű, reneszánsz Lombardo kaput nem túl hosszan szemléltük. Bent viszont annál több időt töltöttünk, a szájtátás közben néha-néha kipillantottunk az ablakon, jön-e már a víz befele. Hát jött.

A San Giovanni Evangelista-ról nem ír sokat a könyv, bizonyára nem a legjelentősebb, nekem mégis tetszett. Hosszan voltunk bent, vártuk eláll-e, de mikor láttuk reménytelen, indultunk. Térképészetileg haladtunk, néztük mi érdekes van a közelben. Választottunk egy „jelentéktelen” templomot, ami azonban az egyik legmeghittebb élményünk lett. San Giacomo dell’Orio. Rajtunk kívül senki, csak a víz, mely lassan bugyborékolt föl a padlózat résein. Sötét volt, ahogy szokott, fotózás reménytelen. 

Még egy kis kincskeresésre maradt időnk. Említi a könyv a Campo San Zan Dégolát. Azon is egy apácakolostort bizánci freskómaradványokkal. Szó van továbbá egy szoborról vagy figuráról, bizonyos Biasio-ról, amit minden velencei leköp. Kerengtünk egy jót, de se kolostor, se Biasio. Itthon nyomoztam még egy kicsit. Az 1969-es kiadású Fajth némileg aktualitását vesztette. A templom most az orosz ortodox egyház tulajdonában van, működő templom, a velencei-bizánci művészet egyetlen, a lehetőségekhez képest még érintetlen állapotban lévő emléke. És valóban vannak benne freskók. Az apácákról nincs hír. Biasio pedig egy sorozatgyilkos mészáros volt és az egyik vaporetto megálló „őrzi” emlékét (Riva de Biasio)

Terveztünk még egy búcsúvaporettozást, de féltünk, hogy kicsúszunk az időből, így nehéz szívvel ugyan, de elindultunk haza.

Hihetetlen ez a város. Még Firenzében és Rómában sem éreztem ennyire: bárhová nézek csodákat látok. A kémények, tetők, a házak homlokzata, díszítései; a kis belső kertek, amelyek csak a vízről láthatók; a kopogtatók, kapuk, az ablakkeretek… Minden. Még azok a házak is, amelyek nem paloták, még azok is, amelyeknek omlik a vakolata. Az illatok. A víz illata, amelyet soha nem éreztem büdösnek és a száradó ruháké. Nem kellett fölnéznem, hogy tudjam lóg fölöttem valami. A hidak, a riok. Álldogálni a hídon és nézni a reggeli csúcsforgalmat. Figyelni a sirályt, ahogy elzavarja a galambokat és széttúrja a szemetet. Bármikor visszamennék, de ugyanúgy nem élnék ott, mint Rómában.