Chiostro dello Scalzo. Mindenre emlékszem. Minden képre és minden történetre.
Feuer István A csodálatos Firenze című könyvének vonatkozó oldalait beszkenneltem és rátöltöttem a telefonomra. Képről képre nézve-olvasva haladtam, fantasztikus volt. Mindig tudtam: más minőség ez; látni, nem csak nézni. Ahhoz képest, hogy maga a hely körülbelül tíz perc alatt letudható, ezzel a módszerrel legalább háromszor ennyi ideig tartott. De megérte.
Az Accademia di Belle Arti (Képzőművészeti Főiskola) felé vettem az irányt. Elhaladtam az Orto Botanico mellett, majdnem elcsábultam, mert sütött a nap. Ottlétem alatt utoljára. Olvastam, hogy az egyetemen van valahol egy cenacolo. Gondoltam megkeresem. Nem volt nagyon bonyolult. Aula del Cenacolo. A bejárattól jobbra, az udvar végében, balra az első terem. Kis előtér, nyitott ajtó. Bekukkantottam. Ez a látvány fogadott.
Február lévén a vizsgaidőszak kellős közepébe csöppentem, a székeken várakozó hallgatók, az asztalok mögött tanárok és az éppen vizsgázók. Kicsit néztek, hogy mit keres itt ez az öregasszony, de senki nem szólt semmit. Előrébb csaltam magam, próbáltam nézegetni a freskót, de a közepére vágott ajtó határozottan nem tett jót neki. Mint ahogy a félig leengedett vetítővászon sem. Kicsit vívódtam, merjek-e fotózni, aztán lőttem egyet. Nem lesz díjnyertes kép, de emléknek elmegy. Kifelé menet sem bírtam magammal, mérhetetlenül irigyeltem a hallgatókat, akik ilyen „udvaron” kávézgatnak.
Mellette a Galleria dell’Accademia. Nulla embert állt a bejáratnál. Nem bírtam ki. Bementem. Most nem Dávid ragadott el, hanem egy másik szobor. Nagyon sokáig ültem előtte. Még mindig nem tudom megfogalmazni, mit éreztem.
Persze, Dávid az Dávid. Többen próbálkoztak vele.
Már kimentem, amikor rápillantottam a tájékoztató táblára. Láttam, hogy van egy kert, amit eddig még nem fedeztem fel. Visszamentem. Kicsit csúnyácska, de örültem, hogy megtaláltam.
Opificio delle Pietre Dure. Nagyjából tudtam, mire számíthatok, de azért szemem szám elállt. Különösen az emeleten lévő tárló előtt időztem hosszasan, amely azt mutatja be, hogyan is készül a mű. Elkészítettem a fázisfotókat, de gyakorlatilag a közölhetetlen kategóriába tartoznak. Viszont kellően informatív.
Ezek után egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy egy körülbelül A4-es (vagy annál kisebb) kép ára több mint kétezer euro. Terveztem még, hogy végigböngészem a fontosabb mozaikosok üzleteit, de a leghíresebb, ahol állítólag munka közben is látni lehet őket, zárva volt, így nem erőlködtem.
Útban valami felé észrevettem egy érdekes udvart. Mint kiderült az Ospedale Santa Maria Nuova egyik kolostorát láttam. A rácson át fényképeztem és kissé bosszankodtam, miért nem lehet bemenni.
Néhány méterrel távolabb, a főbejárat mellett ez a tábla fogadott. Gyorsan lefényképeztem és elindultam felfedezni a kórházat. Nem mondom, hogy mindent megtaláltam (remekül olvasok térképet tudniillik), de azért jól töltöttem az időt.
A Santa Maria Novella felé vettem az irányt. Valóban a nagyon-nagyon kategória. Kísérletet sem tettem a fényképezésre.
Casa Martelli. Előzetes információim szerint csütörtökön délután kettő és hét között van nyitva. Három óra után pár perccel érkeztem, haladok befelé, mire kiugrik egy ember a portásfülkéből, kérdi hova-hova. Mondom megnézném a múzeumot. Ekkor derült ki, hogy csak vezetéssel látogatható, de szerencsémre pár perce indult az angol csoport, utánuk loholtunk. Egy nagyon rosszul és nagyon sokat beszélő, de végtelenül kedves és nagy tudású néni volt az idegenvezető, aki rém érdekes történeteket mesélt, de sajnos néha elvesztettem a fonalat. Bizonyára hiányos műveltségem az oka, de a gyűjtemény kiemelt művészeiről, úgy mint Piero di Cosimo, Beccafumi, Luca Giordano és Salvator Rosa még az életben nem hallottam. Na jó, Piero di Cosimoról már igen. A befogadást nem segítette a padlótól a plafonig sűrű tömött sorokban elhelyezett iszonyú mennyiségű festmény sem. Viszont vannak szobák, amelyek kifejezetten lenyűgözőek. (Mivel a saját képeim értékelhetetlenek innen kölcsönöztem.) Haladó Firenze rajongók szerintem élvezik.
