Az utolsó teljes nap. Ma sem tétlenkedtem. Firenze pedig kárpótolt minden fáradtságért.

Reggel reménytelenül esett. Remek idő piacra menni. Mercato Centrale. Fedett is, közel is van, mi kell még?

Többször körbe jártam, próbáltam kerülni a turistalehúzós gagyit, nem tudom sikerült-e. Kis kézitáskával utaztam, vissza kellett fogni magam. Parmezán, szárított paradicsom, olívabogyó. (Első kép innen, mellesleg pont itt vásároltam.)

Otthon lepakoltam, majd kisebb kerülővel ismét az Oltrarnoba mentem. Előtte – még mindig ajándékozási céllal – útba ejtettem egy sütiboltot.

Már harmadszor voltam Firenzében, de a Santo Spiritot eddig még nem sikerült megnéznem. Mint utóbb kiderült, mindkét alkalommal szerdán jártunk arra, az egyetlen napon, amikor zárva tart. Szerettem ezt a Brunelleschi legnagyszerűbb alkotásának tartott templomot, monumentalitása ellenére sem éreztem hivalkodónak. A Wellner István féle Firenze könyv alapján jártam végig, pont annyi néznivaló van benne, amennyit még be tudok fogadni. Nagyon meglepett azonban a két Michelangelo szobor másolat. Nem pontosan értem a könyv által használt "szabad" másolat kifejezést (Piéta). A feltámadt Krisztusnak viszont határozottan jót tesz, hogy nincs eltakarva azzal a borzalmas bronz rátéttel, mint az eredeti Rómában.

Természetesen megnéztem az eredetileg a főoltár mögött lévő fából készült feszületet, amely állítólag Michelangelo ifjúkori műve. Méltó helyen, a bal oldalhajóból nyíló sekrestyében található. (Fotó)

Tavalyi látogatásunk cenacolo-túrává alakult, de hiányosságok azért voltak. Például a Santo Spirito kolostora. Az egykori ebédlőben, amelynek falát az Utolsó vacsora és a Golgota díszíti, ma egy műgyűjtő (Salvatore Romanó) szoborgyűjteménye kapott helyet. Vagyis díszítené, ha nem történt volna egy kis baleset. Az útikönyv szerint, a helyiséget régen villamoskocsiszínnek használták, megnagyobbították az eredeti kaput, így rongálva meg a freskót. Ez maradt belőle (forrás):

A szoborgyűjtemény nyilván nem egy Bargello, de mivel kicsi is, meg találtam egy-két nagyon vicces dolgot, szép hosszan időztem. Például ezek miatt (elnézést a képminőségért, de nagyon szerettem volna megmutatni):

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is elmegyek egy természettudományi múzeumba, főleg nem Firenzében, de a La Specola nagyon érdekelt. A 18. században készült anatómiai viaszmodellek nem csak döbbenetesek, de a világon egyedülállóak is. A múzeum többi része hagyományos, borzasztóan unalmas elrendezésű, kitömött állatokkal teli termekből áll, nem is nézi igazán senki. De a modellek! Egyszerűen hihetetlen.

Újabb "kismúzeum" következett, még mindig az Oltrarnoban. Casa Siviero. Amikor ott voltam, úgy éreztem, ez tetszett a legjobban. Mostanra megkedveltem mindegyiket. Mondanom sem kell, itt is egyedül voltam, pedig esett az eső rendesen, valaki bebóklászhatott volna. De nem. 11 kicsi szobából álló múzeum, igazi "vegyesfelvágott", van minden: képek, szobrok, bútorok, kicsik és nagyobbak, jelentősek és sokat látottak. Minden szobához kétnyelvű (olasz-angol), igen rossz minőségű fénymásolat, rajta a fontosabbnak ítélt műtárgyakkal. A honlapon minden fent van.

Apróra végignéztem, találtam csemegéket. Különösen megfogott a carrarai márvány fürdőszoba, amely egyébként a múzeum mosdójaként üzemel, illetve a hálószoba ún. grotteschivel és tájképekkel díszített baldachinja az 1600-as évekből.

Valószínűleg a de Chirico képekre a legbüszkébbek, de meg kell mondjam, nem ezek voltak a kedvenceim.

Mikor már azt hittem végeztem, a hölgy, aki persze a nyomomban járt, látva lelkesedésemet szólt, hogy ki ne hagyjam a könyvtárszobát. Ami csak egy zsebkendőnyi helyiség, viszont az oda vezető úton két gyönyörű festett faajtót is láthattam, szintén az 1600-as évekből. Jó kis hely ez, na.

Útban a múzeum felé pont elhaladtam az egyébként meglátogatni tervezett kis üzlet előtt. Clet Abraham neve valószínűleg csak az utcai művészetben nagyon jól tájékozottaknak jelent valamit, de ha azt mondom, vicces utcatáblák, mindenki tudja miről beszélek. Firenzében rengeteg van, de láttam már máshol is. Benéztem tehát a művész stúdiójába. Aki szuvenírt keres, jó helyen jár, matricák, kitűzők, hűtőmágnesek egy és négy euró között.

Előzetes egyeztetés alapján ezen a napon kellett volna fölmennem a monostorba, de a zuhogó eső miatt eltekintettem tőle. Annál inkább, mivel csak 6 fő esetén indítanak vezetést. Nem hiszem, hogy rajtam kívül sokan szerettek volna ezen a félig szabadtéri programon részt venni. Így legközelebbre is hagytam valamit.

Behúzódtam szendvicsezni az előző nap fölfedezett bácsihoz, kicsit beszélgettünk (Siena szerinte jobb hely, mint Firenze), majd visszaindultam a "pesti" oldalra. Gondoltam beugrom az Uffizibe, de épp alább hagyott az eső, tovább haladtam a SS. Annunziataba. Mindenképp délután kell menni, lehetőleg a szieszta utáni nyitásra (négy óra). Nekem most sikerült, fantasztikus volt. A téli fényviszonyok nem a legszerencsésebbek, de úgy láttam, ezt az időpontot "szánják" a turistáknak. A mise kezdetéig végezni lehet, még akkor is, ha olyan aprólékos valaki, mint én. Az egyik legszebb élményem volt. Bár a Zsákos Madonna fellelhetőségére vonatkozó leírást otthon felejtettem, de rémlett valami egy vörös függönyről. Amikor megkérdeztem a papot, merre az arra és ékes olasz nyelven válaszolt, a rosso szót értettem csak. Hál' Istennek mutogatott, így a bal oldalhajó sarkán valóban megleltem a vörös függönyt, amely mögött a kolostorudvar található. Annyit bámultam, hogy még fotózni is elfelejtettem.

Zárásig még volt másfél órám, gondoltam benézek az Uffizibe, egy-két kedvencet meglátogatok. Ahogy azt én elképzeltem! Már a folyosón elakadtam. Nem emlékeztem, hogy ilyen gyönyörű a mennyezet. Üldögéltem vagy tíz percet. Aztán persze megnéztem a három feszületet, az sem tartott rövid ideig. Gyorsítani akartam, de egyszerűen nem tudtam. Mivel nem értek a művészethez, csak sétálok a múzeumban és ami megtetszik, az előtt megállok. Valami hihetetlen, minden teremben volt 4-5 kép, amihez oda akartam menni. Ismertek és ismeretlenek egyaránt. Rohangáltam, mint egy hülye, hogy úristen, úristen, melyiket nézzem, melyiket nézzem. Már elkezdték hangosbeszélőn terelni az embereket és még mindig csak a második emeleten jártam. Egy-két iskolai csoport tülekedett a Botticelli és a Leonardo teremben, így könnyű szívvel mentem tovább. Aztán az elsőn is elakadtam jó néhány helyen. Még egy felejthetetlen élmény.

A búcsúvacsoráért nagyon meg kellett dolgoznom. A "törzshelyem" zárva, a két másik választott hely közül az egyik szintén, a másikat túl puccosnak találtam. Elindultam hazafelé, ott is bejelöltem egy éttermet. Az árlap riasztott el. Végül a szállás mellett ettem, ami fantasztikus, de mire átgyalogoltam a várost, már azt hittem összeesek.