Már két napja megjöttünk Berlinből, mégis nehezen szánom rá magam az írásra. Hiába a szokásos, alapos felkészülés, a tudatos nyitottság és a prekoncepció hiánya, ezzel a várossal nem estem szerelembe. A szürke, néha nyálkás időjárás és a hatalmas építkezések sem segítettek kapcsolatunk elmélyítésében.

Ez a beszámoló eltér az eddigiektől. Csak villanások leszek, a fényképekből kiindulva. Amelyekből nagyon kevés készült. Talán nem véletlenül.

Az érkezés napjának délutánján a kötelező első kör, a Postsdamer Platztól az Alexig, kiegészítve az Oranienburger Stasseval. Aki képeket akar látni, forduljon bizalommal a Google-hoz.

Másnap csöpörgő eső és kultúrszomj, Pergamon. Az építkezés miatt körülbelül az egyharmada látogatható. Istar-kapu, Milétoszi piac, Aleppo szoba igen, Pergamon oltár nem.

Át a Dómba. Végre vannak képek. Főleg, hogy látogatható a kupola, így legalább lesz néhány szomorú-szürke panorámakép.

Hackesche Höfe. Nyolc udvarból álló komplexum, mindegyikben részletes leírás, földszintjén üzletek. Igazán szégyellem magam, de kép leginkább a csempeboltban készült.

A Nikolaiviertelben folytatjuk, némi nagyképűséggel hívhatjuk „Ó-berlin”-nek. Megnézzük a templomot, kicsit mászkálunk a környéken.

Másnap egyre kell a Reichstagba érnünk, előtte még futunk egy kört. A KaDeWe lenyűgöző, persze a szecessziós korlátok sokat dobnak a képen. A felső emeleti élelmiszer- és étteremrészleg fantasztikus.

Útban a Kaiser-Wilhelm-Gedächtnis-Kirchebe útba ejtjük az Europa Centert, ámuldozunk egy kicsit a folyó idő órája láttán. Elég jó, főleg működés közben, amikor eltelik egy óra és a percmutatókból kizubog, míg az óramutatóba bezubog a víz.

Megnéztük a templomo(ka)t, a mozaikokat, meg az üvegablakokat.

Volt időnk, kimentünk a Hansa-negyedbe, mondván milyen híres. A hiba bizonyára az én készülékemben van. Sétálva közelítettünk a Reichstag felé. Itt legalább készült néhány kép. Mint ahogy a kupolában és a vasmunkások tüntetésén.

Útban a kötelező Checkpoint Charlie felé az Anhalter Bahnhof felől közelítettünk. Ilyenek lehettek a régi állomások. Szintén útba esett, de sajnos zárva volt a Martin-Gropius-Bau. A külsőket azért megcsináltuk, majd átsétáltunk a Gendarmenmarktra.

Annyira vágytam már valami szépségre, hogy délelőtt beugrottunk a Bode Múzeumba. Csak másfél, két órát voltunk bent, az első szintet meg tudtuk nézni. Olasz reneszánsz, német gótika.

Feltöltődve adtam még esélyt a modern építészetnek, ismét ráfutottunk a Sony Centerre, persze csak azért, mert a Berlini Filharmonikusok keddi ingyenes ebédkoncertjére igyekeztünk.

Modern műveket játszottak, a hangulat remek volt. Nem kevesen szorongtunk a lépcsőkön. Ebédkoncert lévén ebédelni is lehet, nagyon jót ettünk elfogadható áron.

Innentől kezdve elengedtük magunkat. Ez az, amiben Berlin verhetetlen. A nosztalgiázás fogalmát kimerítve ellátogattunk egy turkálóba. A Frankfurter Tor állomásnál egy négy emeletes, hatalmas épület. A férjemnek emlékei voltak ezzel kapcsolatban, nem hagyhattuk ki. Ruhák 50 centtől, leárazás minden egy euro; fel lehet öltözködni, ha valakinek épp olyanja van.

Kávé-süti az első szembejövő helyen, az is rendben volt.

Megnéztük a török piacot. Olvastam, hogy a végére kell menni, mert mindent utánad dobnak. Ez így igaz. Három kiló paradicsom egy euro, a körte kilója szintén, egy láda lime hat euro, remek hangulat, zenészek, miegymás.

Aztán már csak búcsúzkodtunk. Séta, sör, séta, fotó, sör, séta, meccs a kocsmában, séta. A legjobb.