Mi csoda útjaink

Hosszan exponálunk

Vízszintes kertek, függőleges erdők - a "zöld" Milánó

Négy nap Lombardia fővárosában - 2. rész

2016. június 13. - hosszan exponálunk

Nem mondom, hogy sikerült kipihenni a tegnap hajnali három órás kelést, de a kertben elköltött reggeli határozottan jobb kedvre derített. Konkrét útiterv nem volt, csak ötletek, abból viszont rengeteg. A „meglepetésekről” nem beszélve.

kert1_1.jpg

kert2_1.jpg

Milánó – talán – nem a templomairól híres, de azért van néhány figyelemreméltó. Az egyik a Sant'Ambrogio. Alig léptünk ki a metróból, már elkezdtem bökdösni a férjemet, hogy né’ má’, né’ má’, mi az? Fogalmunk sem volt, de tetszett, hát fotóztunk.

cova.JPG

Közzéteszem az utólagos kutatómunka eredményét: az épület a Castello Cova, amely a XX. század elején épült. Tervezője Adolfo Coppedè. Igen, nekem is ismerős, de ő a testvére. Annak a „híres” Coppedènek (Gino), akiről a római negyedet nevezték el. Ez az épület ihlette a Velasca torony építőit is, amelyet szintén megcsodáltunk, igaz, csak messziről. (A képen a középső.)

terasz.JPG

A kitérő után irány a Sant'Ambrogio. Teljesen egyértelművé vált számomra, hogy dühít a felkészületlenség. Mármint a sajátom. Szóló Panoráma útikönyvet nem találtam Milánóról, a vastag Itáliában pedig két-három mondat van csak mindenről. Letöltöttem ugyan egy e-bookot a telefonra, de az valahogy nem az én műfajom. Így nem pontosan tudtam mit nézek. Valahol lennie kellett volna egy múzeumnak is… Sok csukott ajtóról pattantunk le. Ettől függetlenül tátottuk a szánkat jó sokáig.

Egy ilyen szájtátás közben figyeltünk fel egy monumentális valamire, amiről szintén nem tudtuk micsoda, de egyáltalán nem tetszett.

amb10.JPG

Persze nem bírtunk magunkkal és elsétáltunk arra. Hiba volt. Tollas kalpagos, egyenruhás bácsi integet, óbégat, próbál becsalogatni. Megadjuk magunkat, időnk van, pénzbe nem kerül. A Sacrario dei Caduti leánynevén Tempio della Vittoria a világháborúk áldozatainak tiszteletére emelt kegyhely (?), temető (?), leginkább mauzóleum. Három emelet mélység, bronztáblák, urnák, rajtuk nevek, művirág (sok), nemzeti trikolór (még több), mozaik (jaj). Hát így. Kifelé nevünket bevéssük a nagy könyvbe, rutinosan veszünk egyet a kihelyezett tájékoztatóból, így a tollas kalpagos bácsi hiába kiabál utánunk (vigyünk háttéranyagot), csak meglobogtatjuk szerzeményünket és menekülőre fogjuk. (Még a képek is rosszak lettek. De mindenképpen szeretném megmutatni.)

Kitartásunkat meghálálta a város. Néhány lépés az emlékműtől az Università Cattolica del Sacro Cuore. Arról tudtunk, hogy szép a kertje, arról viszont nem, hogy ez maga a Sant'Ambrogiohoz tartozó Bramante kerengő. Ha most lennék fiatal, ilyen helyen szeretnék tanulni. Vizsgaidőszak van, mindenhol diákok, persze, ugyanazt csinálják, amit máshol, de mégis. A hely szelleme... Sokáig bóklásztunk itt is.

Aztán megint kis csalódás, nehogy elbízzuk magunkat. San Maurizio al Monastero Maggiore. Templomra számítottam, de a monastero megzavart. Mivel a kerengőknek nem bírok ellenállni, férjem meg az ígért római városfal maradványt kereste, itt is elcsábultunk. Kicsi, padlótól plafonig képekkel borított templom, faragott kórus (aminél azért sok szebbet láttunk).

Aztán volt az a valami... Sose láttam még ilyet, itt viszont mindenhol: az orgona előtt hatalmas, kihajtható szentképek, mindkét oldalukon festettek. Lehet, hogy valami lombardiai jellegzetesség? Ha tudja valaki, kérem ne tartsa magában!

A templom után bementünk a monostorba, ami ugyan archeológiai múzeumnak hívja magát, de a három emeleten elhelyezett leletek semmi újat nem tudtak mondani. Sajnos a városfalból és a monostorból is nagyon kevés maradt. Ami volt, azt azért megnéztük. Ha valaki errefelé vetemedne: templom igen, múzeum nem.

Kellett valamit pipálni a kötelezők listájáról is, elindultunk a Sforza-kastélyba. Képek alapján tudtam mire számíthatunk (az mondjuk annyira nem izgatott). Két dolog érdekelt, az egyik a Rondanini Pietà. Nagyjából egyedül voltunk ezzel a dologgal. Hatalmas épületkomplexum, tele múzeummal, benne egy mindenki által ismert művész híres torzójával, és nagyjából hárman lézengünk a teremben... Hajlamos vagyok nagyon elmerülni Michelangelo szobraiban, most sem volt másképp. Egyszerűen nem tudtuk megfejteni, miért van Jézusnak három karja. A szobor története adta meg a választ. 1552 körül kezdte faragni a mester, néhány év múlva átdolgozta, majd 1564-ben, nem sokkal halála előtt, radikális változásokat hajtott végre. “Elvett” Jézus alakjából, elvékonyította; az eredeti alak keze látható a szobor bal oldalán. Hihetetlenül izgalmas egy torzóban elmélyülve a műalkotás születésén elmélkedni...

A Sforza-kastélyban tizenvalahány múzeum van, ember legyen a talpán, aki végignézi őket. A Pietàn kívül a Leonardo kéznyomát viselő Sala delle Asse érdekelt volna, hát persze, hogy restaurálás alatt. Jó hír az utánunk érkezőknek, a munkálatok június 30-ig tartanak.

A park hatalmas, akár egy egész napot is el lehet ott tölteni. Mi egy kisebb kört tettünk, az Arena Civica zárva volt, bár a Colosseum után bizonyára nem tudott volna meglepetést okozni. Az Arco della Pace irányába távoztunk. A diadalív műfaja eddig sem hatott meg, a véleményem továbbra sem változott.

A férjem által leginkább várt program, a Scala-látogatás következett. Igen, tudjuk, kis sárga jelentéktelen épület, de a belseje! Pontos leírás. A hat páholysor valóban lenyűgöző és a terem díszítettsége (ellentétben a velencei Fenicevel) sem riasztó. Az egyik páholyban épp vezetés volt, elkaptam néhány információt. A csillár (amit sajnos alig-alig sikerült megörökíteni a fényviszonyok miatt) súlya 12 tonna, értelemszerűen muranói üveg, annyit “csalnak”, hogy a kupolarész műanyagból van. Minden évben egyszer leengedik és kézzel megtisztítják az összes csüngőt. Tavaly – az Expo miatt – elmaradt a takarítás. Viszont a látogatottságuk az egeket verdeste. Az idegenvezető hölgy elmondása szerint napi háromezer látogatójuk volt. Ha a fele igaz, már az is szép.

Az előcsarnok nem annyira különleges, bár az időt egy Rolex mutatja. A múzeum részt csak zeneértőknek és operarajongóknak ajánlanám, bár a jelmezeket szívesen nézegettem. És persze lehet zenét hallgatni a falból kiálló füleseken keresztül.

Ha már megint a belvárosban tipródtunk, a férjem rendesen feldolgozta a Galleriat. Hallottam valahol, hogy a középső rész lünettái a négy fontosabb földrész allegórikus ábrázolásai. Elbíbelődtünk velük egy kicsit, aztán ismét kimenekültünk a tömegből. (A megfejtéseket a kommentek közé várom.)

lun1.JPG

lun2.JPG

lun3.JPG

lun4.JPG

Talán az lepett meg legjobban Milánóban, mennyi növény lepi el a házakat, mennyi tetőt borít valóságos park. Ezen tematika mentén haladtunk tovább..

Bosco Verticale. Nem vagyunk a modern építészet rajongói, elakadtunk valahol a XX. század elején, de ez nagyon bejött. Két torony. 110 és 76 méter. 900 fa, több mint 2000 növény. 7000 m2 erdő. Hihetetlen.

Mint ahogy hihetetlenek voltak a színek is, amelyekkel a vihar érkezett, véget vetve a második napnak.

vih1.JPG

vih2.JPG

vih3.JPG

Ha kíváncsi vagy a folytatásra, erre találod.

A bejegyzés trackback címe:

https://hosszanexponalunk.blog.hu/api/trackback/id/tr178807070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása