Kevés megosztóbb város van Nápolynál. A lelkendezők áradoznak hangulatáról, mely legtöbbjüknek a száradó lepedők látványát jelenti; a fújolók szidják a mocskot, a bűzt és a hangzavart. Mindenkinek igaza van. Ez a város azonban jóval több ennél. De nem való mindenkinek. Szigorúan szubjektív beszámoló.
Kezdjük a lepedőkkel. Tagadhatatlan, hogy a szűk, sötét és meredek sikátoroknak utánozhatatlan hangulata van. Valóban szemetesek, zsúfoltak és hangosak. De nem látványosságok. Emberek élnek bennük, ezért turistaként arra járva nem félelmet éreztünk, hanem zavart. Annyira közelről láttunk bele az életükbe, amely számunkra már kényelmetlenné vált. Ezért nem is nagyon fényképeztünk.
Hat napot töltöttünk a városban. Nagyon sok mindent láttunk. Sosem lenne vége, ha mindent elmesélnék. Jöjjenek hát a kedvencek.
Nápoly gyönyörű fekvésű város. Panorámavadászat céljára a Certosa di San Martinot ajánlom.
Kevésbé látogatott, mint a mellette álló Sant’ Elmo és jóval több látnivalóval szolgál.
A Castel dell’Ovoból nézelődve szúrtuk ki a két ronda ház közötti valamit. 
Az úgynevezett Lamont Young rámpa végén a legrégibb panoráma vár, hiszen itt, a Pizzofalcone dombon alakult ki az ősi Nápoly akropolisza. Elkövettük a hibát, nem mentünk föl rajta. Pedig a Villa Ebe várt volna. (Az első és a harmadik kép forrása.)
Megtaláltunk viszont egy másik gyöngyszemet. A Szirének szikláján álló, sötét múltú Palazzo Donn’Anna épülete sajnos magántulajdon, így bárhogy próbálkoztam, nem engedtek be.
Cserébe elküldtek egy másik helyre, amelyről fogalmunk sem volt. Ha véletlenül fürdeni szeretnék Nápolyban, csak ide mennék.
A tíz eurós belépő egészen barátinak mondható és bár van ingyenes terület is, azt nem ajánlanám.
Némi vonzalommal viseltetek a teljesen ismeretlen és senki által nem látogatott helyek iránt. Néha mellélövök, néha nem. Most épp nem. A Museo delle Arti Sanitarie önmagában nem túl érdekes. Régi gyógyászati eszközök illetve egy-két kép, amit a kórházhoz tartozó templomokból mentettek ki. Ami miatt mégis megéri, az a barokk-rokokó gyógyszertár, a testrészeket ábrázoló aranyozott fafaragványokkal és a mintegy 400, Ó- és Újszövetségi jelenetet ábrázoló majolika vázával. (A fotózás szigorúan tilos, képek a honlapról.)
A Nápoly védjegyévé vált betlehemi figuráktól itt sem szabadultunk, közülük – bár némileg morbid –, de ez a legfigyelemreméltóbb:
A jelenleg is kórházként üzemelő épületegyütteshez egy kert és egy kolostor is tartozik. Előbbi dísze a kámforfa, amelynek lehullott ágacskáit eltörve átható kámforillat kezd terjengeni.
A kert és a kolostor is elég elhanyagolt állapotban van. Pedig lenne bennük lehetőség.
Maradjunk az utcán és keressünk meg két palotát. Mi a híresebbről tudtunk, de a kistestvérét találtuk meg először. A Palazzo Sanfelice nevét az ún. nápolyi barokk képviselőjéről, Ferdinando Sanfeliceről kapta.
Már ez is nagyon tetszett, de az igazi, a Palazzo dello Spagnolo jóval látványosabb.
Itt már a turistákat is várják. És segítik.
Ennyi mászkálás után csak megéhezik az ember és elolvasva a Panoráma sorozat Nápoly kötelének leírását 1970-ből, azonnal útnak indul.
De árulnak az „utcán át”-ra is: a spaghettit vastag sárga csomagolópapírból tekert „staniclik”-ba teszik, amiből a nápolyiak – állva vagy az utca forgatagában sétálva – igen ügyesen esznek. A hosszú spaghetti-szálakat megfogják és felemelve megrázzák, magasba emelik a szájuk fölé és úgy eresztik le torkukon, mint valamely virtuóz kardnyelők.
Na, ilyen azért nem volt. Staniclik voltak, mi ragaszkodtunk a sárgához. Íme, nem messze a Nílus szobortól:
Mivel a Galleria Umbertot úgyis mindenki látni akarja, a sarkában álljunk meg egy desszertre. Van választék, de ne csábuljunk el.
Maradjunk az egyszerűnél, megszokottnál.
Folytatásképpen menjünk le a föld alá. Bár külön iparág épült ki a földalatti Nápoly bemutatására, most nem erről lesz szó. A nápolyi katakombák közül a San Gennaro a híresebb, mi viszont a San Gaudiosot kedveltük jobban. A különleges eljárással készült sírok egyedülállóak, a temetés módja nem kevésbé. A halottakat a képen látható fülkékbe ültették. Fejüket hátranyomták a kis lyukakba. Erre kiképzett szakemberek a test meghatározott pontjain lyukakat fúrtak, elősegítve a testnedvek távozását.
A folyamat végeztével a csontokat lemosták és elhelyezték a freskók mögött. Kivéve a koponyát, amely a fej helyén lévő üregbe került. A falfestményekről a halott nevén kívül származása és társadalmi helyzete is leolvasható.
Az ún. scolatura eljárás fülkéi kísértetiesen hasonlítanak az ischiai Castello Aragoneseben található klarissza kolostor „temetőjére”.
Az apácák ugyanilyen módon váltak meg halottaiktól, bár ők nem siettették a folyamatokat; megvárták, amíg a trónuson ülő test magától elbomlik.
A Nápoly alatti város azonban nem csak temetőket rejt. A görögök által Kr. e. 470-ben alapított Neapolis üzleti negyedét a San Lorenzo komplexum régészeti területe rejti. A kétszintes piac (macellum) maradványai még a kevés képzelőerővel bírók számára is nagyon látványosak. (A mi fotóink sajnos nem sikerültek, ezek a honlapról valók.)
Nápolyban – állítólag – több mint négyszáz templom van. Hogy ebből hánynak van kerengője, nem tudom, de mi láttunk néhányat. A Via San Gregorio Armenon mindenki végigsétál legalább egyszer, hogy megcsodálja a betlehemeket.
Megéri elszakadni az üzletektől és megkeresni a kolostort. Talán a helyiekkel való várakozás a nyitásra, talán az egyenruhába öltöztetett gyerekek látványa, talán játékos imádságuk az apácák kórusán, talán mindez együtt tette, hogy az egyik legszívmelengetőbb élményünk volt. (Fotózni tilos, képek a wikiről.)
