Vannak városok, ahol már mindenki járt, mégsem látta igazán. Például Bécs. Csak egy háromnapos bérlet kell, meg némi tervezés. Hundertwasser, Otto Wagner és Zaha Hadid. Parkok, középkori freskó meg zongoraszó a kávéházban.
Nem vagyok nagy rajongója a modern építészetnek. Nem hoznak lázba a mérhetetlenül magas, üvegből készült tornyok, a kiálló pengefalak, az acélsodronyok, a beton és a fém. A Prater mellett elterülő Bécsi Közgazdasági Egyetem campusa viszont fantasztikus.
A csúcs persze a központi könyvtár. A Zaha Hadid által tervezett épületbe lépve egyszerűen elállt a lélegzetem. Fehér színe ellenére hihetetlenül izgalmas, játékos, bonyolult, de közben meleg és barátságos. Egy teljesen üres épület, amelynek minden négyzetcentimétere egy műalkotás.
Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan érezhettem magam úgy egy modern épületben, mintha egy múzeumban járnék. Csak tátottam a számat, követtem a vonalakat, néztem innen, néztem onnan; minden lépésnél felbukkant valami más: más fények, más árnyékok, másfajta rend, másfajta nyugalom. Döbbenetes, na.
A Hundertwasser-épületeket mindenki ismeri. De hogy egy működő hulladékégető üzem? Amit ő tervezett? Elég S-bahnra szállni és a spittelaui állomáson feljönni a felszínre. Mi persze jóval messzebbről és bonyolultabban közelítettük meg, de így legalább távolról is szemrevételeztük a nem mindennapi tornyot. Majd átverekedtük magunkat az ezerrel száguldó megpakolt szemetesautók között.
Nem állítom, hogy meglepett, esetleg az újdonság erejével hatott (nekem mindegyik Hundertwasser egy kicsit egyforma); de a tény, hogy egy ilyen eredeti külső egy napi használatban lévő, működő „gyárat” rejt, lenyűgöző. Valahogy az az „adjuk meg a módját” érzésem lett tőle.
Akit egy kicsit is érdekel az építészet, annak nem ismeretlen Otto Wagner neve. Szerintem az összes jelentős épületét láttuk. Vegyes érzéseim voltak, de egyáltalán nem bántam meg, hogy körbeutaztuk érte a várost. Ha valaki csak a belvárosban jár, akkor találkozik két, egymással szemben álló épülettel. Egy kávézó és egy múzeum. Az Otto Wagner Pavilon eredetileg a Hütteldorfba induló vonatok állomásépülete volt, jelenleg a művész életét és munkásságát bemutató kiállítótér.
Nem túl messze innen, útban a Naschmarktra szinte kiveri a szemünket a két épület. A Majolikaház néven ismert különlegessége, hogy a stukkók helyett - a szecesszió jegyében - növényi motívumokkal díszített csempék borítják a homlokzatot. A másik lakóház báját pedig a feltűnő sarokmegoldás és a tetején elhelyezett szobrok adják.
Ha meg már Naschmarkt, ha meg már szombat, akkor irány a bolhapiac. Nézelődtünk, de valahogy elvesztettük a lelkesedésünket, így inkább a kajarészleg felé törekedtünk. Eddig is eszegettem itt, ha épp erre jártam, de most különösen elvarázsolt a kínálat. Nem is bírtam ellenállni: datolyás, Serrano sonkás, diós izé meg egy parmezánkrémmel töltött paprikácska.
Az előbb említett Hütteldorf nem éppen a belváros, de Otto Wagner rajongóinak mindenképpen kötelező gyakorlat. Itt áll ugyanis két villa, mindkettő a mester tervezése; egyik magántulajdon, a másik Ernst Fuchs Múzeum fedőnéven fut. Értelemszerűen a privát villa nem látogatható, de gondolom dr. Neuhold megszokta már, hogy állandóan fotózzák a házát.
Otto Wagner szerint a művészet csak egy urat ismer, az igényt; illetve, ami nem praktikus, az nem lehet szép. Ehhez képest itt eléggé elgurult a gyógyszer. Már az utcai homlokzat is figyelemreméltó.
A bútorok, tapéták és csillárok szintén. Nem volt teljesen egyértelmű számomra, hogy Fuchs mennyit alakított a villán, de elképzelhetőnek tartom, hogy az ő képei, művei, „hozzájárulása” nélkül sokkal egységesebb és autentikusabb képet mutatott volna.
Nem messze a villáktól, hatalmas területet elfoglalva az Otto Wagner Spital épületei állnak. A jelenleg is kórházként működő létesítmény történetének bizonyos időszakára nincsenek szavak. A hely, korábbi nevén Steinhof , a náci „orvostudomány” bécsi központjaként működött. Am Spielgrundnak nevezték azt a gyermekosztályt, amely több száz fogyatékos fiatal haláláért felelős. A korabeli fényképeket és dokumentumokat bemutató kiállítás a pirossal jelzett V jelű pavilonban látható.
Szintén a korszak áldozatainak állít emléket az egykori színház épület előtti, fényoszlopokból álló installáció.
A terület közepén, a domb tetején áll Wagner talán legismertebb műve, a Kirche am Steinhof. Aranyban úszó kupolája messziről magára vonja a figyelmet. Belülről kizárólag hétvégén és csak bizonyos időpontokban látogatható.
Első pillantásra nem ragadott meg, de amikor elkezdtem gondolkodni, mi is a bajom, elég sok minden eszembe jutott. Foglalkoztatott a dolog, így arra jutottam, lehet benne valami. Különlegesnek mindenképpen különleges.
Úgy hittem ennél távolabb már nem utazunk a belvárostól, de tévedtem. A véletlennek köszönhetően, teljesen improvizatív módon, a tervekben nem szereplő Hermesvilla-ba (Hermész-villa) is elzarándokoltunk. Az egykori császári vadászterület, a Lainzer Tiergarten közepén álló épülettel Ferenc József ajándékozta meg Sissit. Nyilván nem ok nélkül: abban reménykedett, hogy feleségét így könnyebben Bécsben tarthatja. A kastély hozza, amit a műfaj hozni szokott: bútorok, berendezési tárgyak, festmények. Ami érdekesebb lett volna, az a kert, de a szakadó eső nem hozta meg a kedvem a kinti andalgáshoz. Jó idő esetén viszont – az egész parkkal együtt – remek program lehet.
Folytatva a kert tematikát... Biztos nagyon elvetemültnek kell lenni, hogy Döblingig utazzunk egy nem túl nagy park miatt, de összekötve a közeli látnivalókkal teljesen vállalható kihívás. Döbling és Setagaya (Tokió egyik kerülete) testvérvárosi kapcsolatban állnak, ennek eredménye egy japán kerttervező munkája, a Setagayapark.
Forrás, vízesés, tó, kövek – minden, amit az európaiak japánnak gondolnak. Nem vagyok egy nagy botanikus, de ez a kert nagyon tetszett. Remekül el lehetne üldögélni a padokon. Szerencsénk volt, éppen nem esett.
Persze a belvárost nem tudtuk elkerülni teljesen. Találtam két, izgalmasnak tűnő dolgot, amik bár nagyon rövid programok és történetük érdekesebb, mint maga a látvány, de egy ingyenes havi első vasárnapra (a Hermesvilla-val és az Óramúzeummal együtt) tökéletes választás.
A Stephansdomtól nem messze, a Tuchlauben 19. számú ház kaputelefonján keressük a Neidhart Fresken gombot. Amennyiben kinyílik a kaput, menjük fel. Amennyiben nem, próbálkozzunk újra. Ismét nem fog sikerülni. Majd adjunk hálát az égnek, hogy épp kijött valaki, aki beenged. Akinek nem volt ilyen szerencséje, annak sajnos ugrott a program. Mint ahogy néhány érdeklődőnek is ottlétünk alatt. Mi mindenesetre sikerrel vettük az akadályt. (fotó)
Zsebkendőnyi helyiségben láthatók az 1407-ből származó Neidhart freskók. Egy gazdag kendőkereskedő privát báltermét díszítették és csak 1979-ben fedezték fel őket. A jelenetek Neidhart von Reuenthal mesterdalnok művei alapján készültek; idilli, néhol pajkos és pajzán jelenetek a négy évszak tematikáját követve. (Fotók a honlapról)
A Stephansplatz metrómegálló rejti a másik meglepetést. 1973-ban, a metróépítés során tárták fel a földalatti kápolnát, amely Bécs egyik legjobb állapotban megmaradt gótikus tere.
A 2015-ben újranyitott kiállítási helyszín – szintén kicsi – igazi 21. századi múzeum. Interaktív táblák, jól elhelyezett, érthető információk, szép megoldások. (Képek a honlapról)
Utunk zárásaként, meg az eső elől menekülve, egy könnyű kis zongoramuzsikával vigasztaltuk magunkat. Több kávéház közül választhatunk, de nekem úgy tűnt, délutáni matinét csak a Café Sperlben tartanak. Elméletileg fél négykor kezdődik. Negyed ötkor a zongorista már föl is állt...
A hely hangulatos, a kaja jó volt, de annyira azért nem, hogy még egyszer végigálljam a sort a bejáratnál.
Bár a májusi tél kicsit keresztbe húzta a számításainkat, kihoztuk a maximumot ebből a három napból. Akinek sikerül jó időben menni, annak ajánlanék néhány dolgot.
- az Otto Wagner villától az erdei ösvényen át közelítse meg a kórházat
- sétáljon a Hermesvilla kertjében, és a belvárosi Spittelberg negyedben
- egye végig a Naschmarkt kínálatát, az ismeretlen gyümölcsöktől a nemzetközi konyhákig
- hasonlítsa össze a Sacher és a Demel tortáját és döntsön a vitás kérdésben: hol a helye a lekvárnak? A tészta közepén vagy a csokiréteg alatt?
Én pedig legközelebb az ipari műemlékeket fogom összegyűjteni. Hidak, lépcsők, állomások; olyanok, mint ezek itt:
