Tavalyi nyaralásunk után hiányérzetünk maradt, ezért tértünk vissza az Őrségbe. Úgy esett, hogy szépen végiggondolt terveink a gasztronómiai élvezetek köré szerveződtek. Haladjunk sorrendben: kávé, előétel, teljes ételsorok, ebéd utáni kávé - ügyesen elosztva egy hétre.

A reggeli kávé

Programunk lett volna Szaknyéron. Keresgélés közben a szőlőt legelő tehenekkel szemben először egy gyönyörű házacskát pillantottunk meg. Aztán a lógó fülű, núbiai kecskéket.

Beljebb nyomulva ámultunk csak igazán. Aztán amikor megkóstoltuk a kávét, könnybe lábadt a szemünk. Majd beszélgetni kezdtünk a tulajdonossal és nem akarózott tovább indulni. Ha semmi dolgunk sincs Szaknyéron, a Vadregényes miatt akkor is menjünk el!

Az előétel

Kíváncsian és kiéhezve érkeztünk Magyarszombatfára, az előétel-kóstolóra. Nem volt teljesen problémamentes. Nyilván bénák voltunk, de alig találtunk oda. Nehezen hittük el, hogy egy volt italbolt épületébe kell mennünk. Pedig tényleg. Csak tetéztük a dolgot, amikor az előre egyeztetett 9 fő helyett 12-en érkeztünk. Főleg, hogy a vendéglátónk 8 emberre terített.

Egy pálinkával sikerült áthidalni a kezdeti nehézségeket, majd az első falatok feledtették a rossz szájízt. Az Őrségi Ínyesmester, Buzás Attila Sándor kecskesajtjaival nem véletlenül találkozhatunk a legjobb éttermek kínálatában. Nem vagyok egy nagy gourmand, de már a fűszeres tökmagolajban érlelt sajtfalatkákkal készült salátánál elgyengültem, hogy aztán a fokhagymás bundásnál már csak sóhajtozni tudjak. A létszámprobléma miatt nem mondom, hogy halálra ettük magunkat, de a hirtelenjében összeütött szilvalekváros-vörösboros szósszal kínált sajt feltette az i-re a pontot.

Falusi vendégasztal

Rutinos országjárók vagyunk, de a falusi vendégasztal fogalmával most találkoztunk először. Rögtön kettőt is kipróbáltunk. Tavaly nem jutottunk be az orfalui Vadvirág méhes-és gyógyítókertbe, most nem bíztuk a véletlenre. A hihetetlen mennyiségű programajánlatból mi egy ebédet és egy birtoksétát választottunk. Fantasztikus volt mind a kettő. Társaságunk egyik tagja még napok múlva is a gyümölcslevest emlegette, néhányan pedig a méhecskék életét bemutató rajzfilmet nézegettünk pihenésképpen.

Persze fontos a kaja, de engem maga a birtok varázsolt el igazán. Aszfaltra születettként soha nem gondoltam, hogy kíváncsi leszek a kaszáló gyümölcsösre és érdekel majd melyik növény mire való. Hogy a méhek lenyűgöző életéről ne is beszéljek. Talán házigazdáink szeretete és lelkesedése ragadhatott rám.

És ne feledjük a mézkóstolót sem. Nekem eddig egyforma volt mind, édes. De itt! Mindegyik különböző: más íz, más illat, más állag. Föltankoltunk rendesen. Nagyjából elfogyott a kirakott készlet, így talán házigazdáink sem nehezményezték annyira, hogy lekésték miattunk a délutáni piacot.

A másik vendégasztal Szentgyörgyvölgyön várt minket. Ha azt mondom, hogy kettőkor érkeztünk és fél nyolckor készült a búcsúfotó, akkor jól éreztük magunkat? Laza pálinkakóstolóval nyitottunk, aztán a rogyadozó asztal mellett töltöttünk nem kevés időt, hogy elvonszolva magunkat az árnyékba, a kihelyezett pokrócokon és nyugágyakban ejtőzzünk kicsit.

Közben beszélgettünk a házigazdákkal – akik mellesleg lesték minden kívánságunkat – és kegyelemdöfés gyanánt délután még ránk tukmáltak egy-két falat ezt-azt. (Ezek után gondolom természetes, hogy ez a műfaj szigorúan bejelentkezős.)

Próbáltunk klasszikus éttermet is és kellemesen csalódtunk. Általában tartózkodom az „all-you-can-eat” formától, mert eddigi tapasztalataim szerint legtöbb helyen a minőség minimum kérdéses. Nem így az őriszentpéteri Bognár étteremben. A szokásos rántott variációkon kívül négyféle leves, legalább 5-6 féle főétel a hozzájuk tartozó körettel, jó pár desszert, csomó saláta és gyümölcs szerepelt a kínálatban. Hármat bírtam végigenni: a szarvas, a szűzérme és a dödölle remek volt, a káposztás csülöknél kicsit megszaladt a só, de ez előfordul. A többiek is dicsértek mindent. Pluszpont a folyamatos feltöltésért, amiről néha el szoktak feledkezni. (A borzasztó képek senkit ne riasszanak el!)

Ebéd utáni kávé

Az ebéd utáni kávéhoz maradjunk Őriszentpéteren. Hallottam, olvastam már a Pajtáról, de az ilyen agyonsztárolt helyekre mindig kétkedéssel lépek be. Na, itt léptem kettőt és a kétely úgy suhant tova, mintha sose lett volna. A látványtól nagyjából földbe gyökerezett a lábam. Azt hiszem le sem ültem, csak rohangáltam körbe, azt se tudtam, mit nézzek. A belsőt? A külsőt? A kertet? A mezőt? Az ösvényt, mely a folyóig vezet?

Kávézni indultunk. Aztán lett még házi limonádé. Meg kicsi borkóstolás. Amikor pedig meghallottam, hogyan mutatják be a kenyeret és a vajat a mellettünk ülőknek, tudtam, legközelebb végigeszem a degusztációs menüt.

Gasztronómiai élményekben láthatóan nem volt hiány, de hogy valójában miért mentünk, az a következő bejegyzésből derül majd ki. Hálás köszönet a barátoknak a megosztott fotókért és videóért, amelyeket bőséggel használtam rosszul sikerült sajátjaim helyett.

Olvashatsz nápolyi, bolognai és firenzei gasztroélményeimről is; ha pedig érdekelnek az ilyen típusú utazások, de nem tudod hogyan fogj hozzá, keress bátran, segítek.