A recept változatlan: egy hét szabadság, összeszokott baráti társaság, felkészült túravezető, kerékpárok és autók. Csak a helyszín változott, Gömör-Torna helyett Őrség. Meg a végeredmény, ami – talán csak nekem – némileg elmaradt a várttól.

Essünk túl a kellemetlenségeken. Vannak dolgok, amikről nem tehetünk. Ilyen például az időjárás. Vannak továbbá olyanok, amikről mi nem tehetünk, más viszont tehetne. Ilyen a túraútvonalak állapota. Meg a vendéglátás milyensége. Hiába a gyönyörű, frissen festett jelzés és a vadonatúj tábla, ha az utat nem lehet megközelíteni. Hiába jó az étel, ha minősíthetetlen a tulajdonos.

Már érkezésünk estéjén kiderült, hogy a szállástól induló erdei út járhatatlan. Gyakorlott sárban-pocsolyában-bringázó csapat vagyunk, de ettől nekünk is elment a kedvünk.

Így tehát a Hársas-tó zöld jelzésen történő megközelítése ugrott. Mint ahogy sok más is. Maradt a falvakat összekötő aszfalt, kisebb-nagyobb körök, de sokszor ugyanaz az útvonal. Ami nem tette a dolgot túl izgalmassá.

Talán ennyi nyavalygás elég is, térjünk rá az élményekre. A környék leghíresebb és általunk is jól ismert látnivalója az Őrségi Népi Műemlékegyüttes, ismertebb nevén a pityerszeri skanzen. Először itt is húztam a számat, láttam már elégszer, de nem volt igazam. Nagyon szépen rendben tartott, állatokkal, játszótérrel és tanösvénnyel kiegészített terület, amelyet ráadásul egy érdekes, összefogott és felkészült szakvezetés segítségével jártunk végig.

Újdonság továbbá, hogy néhány éve eurázsiai vadlovak és európai bölények élnek a szomszédban.

Ha már az ismétléseknél tartunk. Voltunk már, de bármikor elmennék újra a veleméri templomba.

Ha meg templomok, jöjjenek a legfontosabbak. Egy barátom mondta rólam, ami fiatalabb ötszáz évesnél, az nem nagyon érdekel. Az őriszentpéteri Szent Péter templom pont nekem való. A 13. századi épületen átrobogott ugyan a történelem, de bélletes kapuja megmaradt. Mint ahogy a 17. században festett magyar nyelvű bibliaidézetek is.

Személyes kedvencem a szentgyörgyvölgyi református templom. Láttunk fa kazettás mennyezeteket, de ez mind közül kiragyog. Na nem művészi értékével, hanem megható bájával. Meg kifestésének történetével. A bárányfelhők alkotója ugyanis nem más volt, mint az 1829-ben éppen 74 éves Patkó András, nyugalmazott oskolamester, a falu első református tanítója.

Illenék szót ejteni a jellegzetes haranglábakról is, de ezek nem érték el az ingerküszöbömet. Elmentünk három-négy mellett.

Igaz, hogy a leghíresebbet, a pankaszit, a szoknyásat, nem láttuk, de tudok élni nélküle. Esetleg legközelebb útba ejtjük. (kép)

Voltak aztán más, szintén fából készült dolgok is. A szalafői életfa például. Inkább a képek beszéljenek, mint én.

Fanyalgás után valami felemelő. Hangulattól függően jó néha sétálni a temetőkben. Valami megérinti az embert. Fogalmam sem volt, mi az a sökfa.

Mondhatnám, hogy semmi különös; gazok közt korhadt fahasábok. De mégsem…

Eddig élményekről volt szó és bár nem szeretek ajánlgatni, de most kivételt teszek. Farkasfai szállásunk, amely a nomád életmód kedvelőinek paradicsoma:

Ez volt a kert. Két jurtával.

Romantikus, rusztikus, alágyújtós.

Főzős-bográcsozós.

Ha már a gasztronómiánál tartunk: létezik egy ún. Nemzeti Parki Termék Védjegy, amely

a vásárlók és fogyasztók felé minőségi garanciát jelent, hogy a termék, szolgáltatás az adott régióból származik, környezetkímélő módon előállított, jó minőségű, és az adott területhez közvetlenül kapcsolódik. Aki a védjegyet magán viselő terméket emel le a polcról – azon túl, hogy hazavihet egy szeletet a régió ízeiből, zamatából, örökségéből, hagyományaiból – azt a jóleső érzést is magáénak tudhatja, hogy választásával közvetetten a természeti értékek fenntartásához járult hozzá.

A használatra nem csak termelők, de fazekasok és vendéglátók is jogosultak. Mi is szerettünk volna felkeresni néhányat, de sajnos nem mindig jártunk sikerrel. Az amúgy teljesen üres Orfaluban, az épp zárva lévő Szlovén tájház szomszédságában található a Vadvirág méhes- és füveskert. Mivel láttuk a kaptárokat, lassan fölsétáltunk, kicsit hahóztunk, majd – mivel az elénk szaladó két kutyával nem boldogultunk – továbbálltunk. Később olvastam a honlapon, hogy többféle, kis- és nagycsoportos, kóstolással egybekötött bemutatót is tartanak. Gondolom előzetes bejelentkezés alapján.

A vendéglátók közül a Ferencz porta is rendelkezik védjeggyel. Terveztük meglátogatni őket, de sajnos – mivel nagy csoport vagyunk és nehezen mozgunk – a megbeszélt időpontban mégsem tudtunk elmenni, így kénytelenek voltunk lemondani a látogatást.

Ugyanígy jártunk a Jakosa-Portával is. Éppen arra bringáztunk, gondoltuk benézünk. Sajnos a tulajdonos csak délután tudott volna fogadni minket, de mi akkor már egész máshol jártunk. Pedig az interaktív olajütő bemutató műhely elég érdekesnek ígérkezett.

Nyilván egy szigorúbb szervezéssel, pontos időrenddel megoldható a dolog, de – őszintén – ki akar a nyaralás alatt kötött programok között lavírozni?

Ne legyünk telhetetlenek! Volt, ahová eljutottunk. Például a Batha-Portára. Meghallgattuk az előadást, végigkóstoltuk az olajokat és persze bevásároltunk.

Mint ahogy – a szintén védjegy tulajdonos – Vörös Gábor fazekasnál is, akihez a magyarszombatfai Czugh János Emlékszoba meglátogatása után érkeztünk.

Bár nagy kedvvel indultam az Őrségbe, némileg csalódottan tértem haza. Valljuk be őszintén, nagyon izgalmas látnivalókkal ez a tájegység nem szolgál. Amiben verhetetlen lenne, az meg valahogy nem működött. Gyönyörű tájak, amelyek néha megközelíthetetlenek. Nyitott porták, ahová nem sikerült eljutni. Persze lehet, hogy épp nem volt szerencsénk. Már csak azt nem tudom, megérdemel-e még egy esélyt?

Végül köszönet a barátoknak, de most nem csak az együtt töltött időért, hanem a remek fotókért is, amelyekből bőven használtam.