Talán túlzottan vártam a találkozást. Túl sok idő telt el egymás nélkül. Esetleg elfelejtettem, hogyan is kell jól utazni. Vagy Velence mégsem az, akinek hittem.

Pedig a többiekkel sem egyszerű. Firenze egy zárkózott, elengáns ötvenes, végtelen udvariassággal és szűkösen adagolt mosollyal. Kimért és megközelíthetetlen, büszke és nemes. Apránként eged fel, közel kerül, majd ismét visszavonul. Ismeretlen koreográfiájú násztáncot járunk a beteljesülés távoli ígéretével.

Róma vár. Elémrohan, amikor érkezem, ölbe kap és forog velem, húz magával mindenfelé, megmutat mindent, állandóan mosolyog és folyamatosan beszél. Néha rohanunk, néha sétálgatunk, vagy csak leülünk, de mindig együtt. Soha nem hagy egyedül.

Velence egyedi, különleges és ámulatba ejtő. Mint a férfi, aki tökéletesre szabott öltönyében virágcsokorral vár és egy romantikus vacsora után tétován megfogja a kezed. Hogy aztán az első csók után kiderüljön, a szája bizony büdös. Nem is akarod látni egy ideig…

A legfurcsább a mérhetetlen közöny, a válaszként odavakkantott félszavak, meg a pillantás, amely továbbsiklik rajtad, ha nem elég vaskos a zsebed. Régen nem éreztem, régen, amikor a San Marco, a Dózse Palota meg az Accadémia volt a fontos, az összes nagy templom meg a scuolák. Most, hogy a hétköznapokért mentem, megdöbbentett ez durvaság.

Aztán a másik véglet, a szmokingban sorfalat álló pincérek a Quadriban, amikor bekérezkedtem, hogy megnézzem a világhírű designer, Philippe Starck munkáját. Annyira zavarba jöttem, hogy még fényképezni is elfelejtettem. (Fotók a művész honlapjáról)

Ha már ott voltam, megbizonyosodtam róla, hogy tényleg lehet 1,50-ért kávét inni. A pultnál. Mint ahogy a Florianban is, háromért. Viszont a Quadriban jobb. 100% arabica Jamaicából, amelyet egy kis veronai pörkölőben pörkölnek – ha jól értettem.

A szokottnál ugyan kevesebben voltak a városban, de a Piazza San Marco-t azért kora reggel és késő este lehet a legjobban élvezni. Ha valaki futna, szintén ekkor tegye, sok sporttárssal találkozik majd. Néhány hónapja megszűnt az ingyenes belépés, ezt a táblát rakták ki éppen:

A székesegyház mellett a másik nagy kedvenc a Campanile. Kígyózó sorok, így aki olcsóbban szebbet akar, az hajókázzon át szembe, a San Giorgo Maggiore szigetre és menjen fel a templom harangtornyába. Olcsóbb, kevesen vannak, a panoráma pedig elképesztő.

A templomban mindig van valami kortárs képzőművészeti alkotás, a múltkor egy fej volt, most meg ez. Én nagyon bírtam.

Aki csak néha-néha akar tömegközlekedni, az választhatja a traghettot, amely két euróért szállítja a turistákat a csatorna egyik oldaláról a másikra. (A helyieknek persze 0,70) Sok kilométert lehet spórolni vele.

Szintén ezen a szigeten van a Giorgo Cini Alapítvány, amely három túrát is kínál. Az egyiken már voltunk, most a nemrég nyitott Borges labirintust és egy régebbről itt maradt Építészeti Biennálé pavilont néztem meg. Akit érdekel, ezen a honlapon böngésszen.

Szintén nem csúnya a kilátás a Fondaco dei Tedesci tetejéről sem. A történelmi épület jelenleg luxusáruház, teraszáról negyed órán keresztül ingyen élvezhető a látvány. Foglalni mindenképpen kell, itt.

Terveztem még egy-két dolgot, némelyik megérte, némelyik nem. Ínyenc fogás kettő, a Museo di Palazzo Grimani és a Querini Stampalia. Sajnos alábecsültem a megnézéshez szükséges időt, így némi hiányérzetem maradt. Bár viszonyom a kortárs képzőművészettel nem mondható felhőtlennek, mire idáig jutottam (túl a Guggenheimen és más helyeken), a Grimaniban egészen megértő lettem.

Ez volt az egyik hely, ahol emberként bántak velem. A fiatal teremőr fiú addig keresgélte a választ az általam feltett kérdésre, amíg dűlőre nem jutottunk, s ki nem derült, hogy a festmény, amelyet már láttam a Correrben, egy másik másolat.

A Querini Stampalia-ban kérdésemre a festményeket őrző hölgy tartott gyors idegenvezetést. A végén még egy könyvet is előkapott a táskájából, hogy Bellini náluk kiállított festményét összevethessem Mantegna Berlinben őrzött képével.

Nagyon bírtam a Carlo Scarpa által tervezett kertet és teret is.

De mint mondtam a hétköznapokért jöttem, meg gyakorolni a nyelvet, amit körülbelül másfél éve tanulok. Nem mondanám, hogy sikerrel jártam. Múzeumokban, elegáns helyeken szóba álltak velem (kötelességből), aztán néha úgy dobtak ki, hogy öröm volt nézni.

Ez a furcsa „szerkezet” a Hotel Metropol oldalánál található. Régen itt állt az Ospedale della Pietà, melynek kerekében (itt éppen henger alakuú) azokat a csecsemőket hagyták, akiket nem tudtak, vagy nem akartak felnevelni, így az apácák gondjaira bízták őket. Az árva leányokat nem más tanította zenélni, mint Vivaldi, a zeneszoba pedig pont a kerék másik oldalán volt.

Bementem hát a puccos szállodába, a rém kelletlen recepciós unottan végighallgatta, amint fölmondom a hely történetét, majd kérdésemre, hogy belülről is csinálhatok-e egy képet, nemes egyszerűséggel annyit mondott, nem. Jelenleg a zeneszoba helyén az Oriental bar található és az oszlopokon kívül sajnos semmi más eredeti nem maradt belőle. Aki gondolja a honlapon megnézheti.

Nem volt nagyobb szerencsém a sarki bárban, a vaporetton, vagy a traghettoban sem. Csak turista vagy, olyan, mint a többi, jöttök-mentek, ha nem te, akkor más, nem hatja meg, ha olaszul próbálkozol.

Persze mindenhol van egy-két hely, amely megmenti a város becsületét. Itt is volt. Kedvencem, a szállásomtól két lépésnyire, a Corner Pub. Állandó tömeg, laza, kedves személyzet, remek koktélok, borok, sok- és jóféle cichetti (apró szendvicsféle, falatkák, fantáziadús feltétekkel, kenyérből, néha apró zsömléből, esetleg polenta alapon), és tészták.

Egyik reggel elnéztem a halpiacra, a sok légy és darázs kissé elriasztott, a villámgyors mozdulatok, ahogy az állatokat földolgozták, lenyűgözött.

Innen nem messze van a másik hely, egy borozó. Azért is álltam meg, mert a mindenhol kifüggesztett „Marco a casa”, „Marco libero” molinónak itt egy fényképes változatát rakták ki, gondoltam csak elmondják, mi ez.

Elmondták. Marco Zennarot, aki munkaügyben Szudánba ment, az afrikai hatóságok letartóztatták és börtönbe zárták. Csalással vádolják, de valószínűleg emberrablás és váltságdíj lehet a háttérben. Április eleje óta nem sikerült semmit elérni az ügyben.

A hely nagyon jó, a bor finom, a szendvicskék bizalomgerjesztőek, bár enni nem ettem.

Szintén meglepő tapasztalat, nem is tudtam, örüljek vagy ne. Hosszas keresgélés után akadtam rá egy ajánlott étteremre, ahol még hely is volt. A felszolgáló hölgy kedvesen  segített választani, tanított egy új szót, úgy tűnt minden rendben. Egészen a tésztáig. Nem vagyok hisztis vendég, soha nem küldök vissza kaját, de ez olyan rossz volt, hogy nem bírtam megenni. Szóltam, hogy fizetek. Kérdezte, mi a baj. Az összes udvarias formulát összeszedve válaszoltam, hogy sajnálom, de nagyon nem ízlik, szerintem a hal nem volt friss, stb. Kérdezte, kérek-e mást, mondtam nem. Kártyával fizettem, majd mikor végeztünk, készpénzben kitették elém a tészta árát. Mondtam, hogy nem kell, hagyják csak. De nem, ha nem ízlett, nem kell kifizetni. Ez volt a dolog:

Volt egy listám rejtett kincsekből is, sikerült megtalálnom őket. Egy színházépület a 20. század elejéről, most közért. Egy volt kolostor, ami most szállás, egy gyógyszertár, mellette méregdrága illatszerbolt, gyönyörű faragott bútorokkal.

Így végére érve magam is meglepődtem, mennyi szépséget láttam. És az igazi hétköznapokról még szó sem esett. Hogy milyen, amikor vízcsobogásra alszik el az ember, mert itt lakik:

Mikor reggel átható sz.r szagot érez, mert épp arra jár a szippantó-hajó.

Vagy amikor hosszan nézi a hídról, ahogy szállítják a zongorát a Teatro Malibránba/ból.

Igen, ilyen is Velence. Nézve a képeket, tudjuk miért szeretjük. De most megbántott, így sokáig biztos nem találkozunk.