Általában úgy tekintek magamra, mint egy fizikailag és szellemileg jó állapotban lévő ötvenesre, aki felveszi a modern kor elé dobott kesztyűjét. Kitalál, tájékozódik, szervez, foglal, utazik, jól érzi magát – elboldogul mindennel, lelkesen és jókedvűen. Aztán Barcelona beint, a hízelgő kép szertefoszlik, a felismerés mellbe vág: végérvényesen és visszavonhatatlanul boomerré váltam.

Persze, régóta online intézünk mindent, repjegyet, szállást, belépőt, asztalfoglalást, biztosítást, reklamációt, visszaigénylést és kártérítést. Már viszünk power banket (egyszer Velencében úgy eltévedtem egy lemerült telefonnal, hogy azt hittem valamelyik csatorna partján fogok éjszakázni), fülhallgatót (különben mindenki hallgathatná a guide-ot, amit én) és tartalék SD kártyát (hátha annyit fotóznánk, hogy betelik). Mondanom sem kell, soha többet nem tévedtem el, a füllhalgató valóban hasznos, annyit meg képtelenség fotózni, hogy kártyát kelljen cserélni.

Nem a wifi vadászat, nem a minden helyen más-más applikáció letöltés és nem a QR kódok beolvasása a probléma, tényleg nem. A választás szabadságának hiánya zavar. Ha nem vagyok hajlandó letölteni, megnyitni, meghallgatni, nem tudok meg semmit. Nincs térkép, itiner, tájékoztató szövegek, semmi. Persze lehetne jó a guide, de nem mindig az. Hálás lettem volna több konkrét információért és kevesebb gyermeteg lelkesedésért. (“Érzed itt Gaudí szívét és szellemét?” Hát nem, nem érzem.)

A helyzet persze közel sem volt ennyire tragikus. Először ingerült és dühös voltam, sajnáltam a nyomkodásra szánt időt, aztán már csak röhögtünk. A látogatókon, akik tableten nézték a helyet, ahol álltak; a folyamatosan megszakadó és újratöltő audioguide-on; a két telefonnal bűvészkedőkön, akik remélték, hogy egyszerre tudnak hallgatni, nézni és fényképezni; de legjobban magunkon röhögtünk: hát igen, megöregedtünk.

Megöregedtünk, ez szomorú, de ne feledkezzünk meg a boomerség vitathatatlan előnyeiről, közülük is a legfontosabbról, a megfelelni vágyás teljes hiányáról. Arról, hogy még egy olyan ismert, népszerű és lenyűgözőnek mondott városról is le merjük írni: nekünk nem jött be vagy legalábbis nem úgy.

Pedig minden adott volt: a hotel, szemben a Palau Güell-lel, tetőteraszáról kilátással Gaudí korai művére és város panorámájára. Majd ugyanez a másik oldalról, a palotából.

Séta a Montjuïc-on; a katedrális, a Casa Milà, a Casa Batlló tetején; a Güell parkban vagy a Sagrada Familia tornyában (itt elérhető magyar nyelvű guide, ami szerintem a jobbak közül való). Nyitottak voltunk, igyekeztünk nagyon és bár panorámának panoráma, de szépnek nem sikerült látni. (Pontosabban: sokkal fotogénebb, mint amilyennek a valóságban éreztük.)

Persze Barcelonába nem elsősorban ezért megyünk. Hanem Gaudíért és a katalán modernizmusért. Sejtettük, hogy mire számíthatunk, kíváncsiak voltunk és bár csalódásnak semmiképp sem mondanám, de tőlünk igen távol áll. Mások sokkal szebben feldolgozták már a témát, így csak azt mutatom meg, ami minket megfogott. Kezdjük Gaudíval.

Lluís Domènech i Montaner nevét talán kevesebben ismerik, de épületeiről már sokan hallottak. Ő tervezte a Palau de la Música Catalana (Katalán Zene Palotája) épületét és a Hospital de Sant Pau (korábban kórház) szecessziós komplexumát is.

A katalán modernizmus harmadik nagy neve Josep Puig i Cadafalch, a Casa Amatller tervezője. Mivel az épület a Casa Batlló szomszédja, a látogatás adja magát.

Ennél persze jóval több modernista épületet jelöltem meg, de úgy éreztük, ennyi is elég volt, így eltávolodva a belvárostól a Monestir de Santa Maria de Pedralbes felé vettük az irányt. Azt hogy mit keresnek a libák egy 14. századi alapítású kolostorkomplexumban, azt nem sikerült kideríteni…

A belvárosban lakva gyakran sétáltunk a Gótikus negyedben. Na az, az nagyon bejött. Hangulatos, változatos, nyüzsgő, de közben tele rejtett kincsekkel. Meg jobbnál jobb vendéglátóipari létesítményekkel. Amelyeket buzgón látogattunk, de közel sem annyira, mint tettük volna néhány évvel ezelőtt. Talán ez a legszomorúbb a boomerség hozadékai közül: már nem tudunk és főleg nem akarunk kocsmatúrákat tartani, estétől hajnalig mulatozni, reggeltől estig enni és másnap újra kezdeni – pedig Barcelona alkalmas lenne rá. Csak mi nem.

Azért éhen nem maradtunk, íme egy kis ízelítő az általunk látogatott helyekről. (Praktikus információk a képek mellett)

A legfontosabb persze, hogy itt is hamar megtaláltam az autentikus "sarki kocsmát", ahol mindenki béléssel issza a kávét (vodka és konyak), ugyanazokkal lehet találkozni reggel fél nyolckor és este kilenckor, a játékgép miatt beugrik egy-egy jól öltözött szenvedélybeteg és az őrületig veri a gombokat, a pultos pedig harmadik nap azért kicsihol magából egy félmosolyt.

Semmiképpen nem szeretném elhallgatni a város előnyeit sem: vegyük például a tisztaságot. Minden reggel, szinte percre pontosan ugyanakkor találkoztunk a tisztító különítménnyel, akik nagy nyomású mosóval, nagy gondossággal csapatják le az éjszakáról ott maradt testnedveket. Velük nagyjából egy időben indulnak a figyelemreméltóan csinos rendőrjárőrök, kicsit "rendbe rakni" a környéket a turisták érkezése előtt.  Remek a tömegközlekedés, nagyszerű a konyha, jók az italok és szinte mindenki beszél angolul.

Jól választottunk időpontot is, március eleje még nem a főszezon, nincsenek kígyózó sorok a pénztáraknál, elviselhető a tömeg még a leglátogatottabb helyeken is, cserébe nem hívogat a tenger és nem elég egy rövidujjú póló. Megjártuk tehát Barcelonát és bár remekül éreztük magunkat, nem estünk szerelmbe.