Be kell valljam, azért választottam Nápolyt a legutóbbi utazás célpontjául, mert volt némi hiányérzetem az Amalfi-parttal kapcsolatban. Néhány éve voltunk már itt, nem is keveset, de valahogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Feltételeztem, hogy a hiba az én készülékemben volt, így akartam adni még egy esélyt. Lássuk hát a környék csodáját, az Istenek ösvényét. Ha lúd, legyen kövér alapon, hozzácsaptam még Caprit, a szerelem szigetét is. Egy nap erejéig.
A múltkoriakból kiindulva még aprólékosabban tanulmányoztam a környék közlekedését, a különböző busztársaságok különböző járatait és a SitaSud istene velem volt. Szombat reggel valóban ott állt a kiválasztott busz a nápolyi végállomáson. (Gyakorlati tudnivaló: próba szerencse alapon letöltöttem az Unico Campania appot, olyan, mint nálunk a BudapestGo, és tökéletesen működött. A tartomány összes társaságának járataira pillanatok alatt megvásárolható a jegy és egyetlen mozdulattal aktiválható. Használtam Nápolyban, sokszor, amikor metróztam, de itt, a Bomeranoba tartó buszra is ezen keresztül váltottam jegyet.)
A kiírt érkezés előtt legalább tíz perccel már megérkeztünk Bomeranoba, az Istenek ösvénye kiindulópontjára. Nem gondoltam, hogy egyedül leszek, de az október végi időponthoz képest nem voltak kevesen. Az ösvényen persze nem volt gond, az eltérő tempó miatt hol többen, hol kevesebben baktattunk egymás előtt-mögött, de szerencsém volt, az út nagy részén egyedül voltam.
Íme az első kép, amit lőttem.
Az a bizonyos elágazás Praiano felé. Sajnos jobban nem tudtam feldolgozni, mert utolért a szamár és kicsit nehézkesen fértünk el egymás mellett.
Igazából sok érdekességet nem tudok írni, néha együtt haladtam egy párral, beszélgettünk kicsit, aztán mindenki ment a dolgára. Hol a tájat fotóztam, hol az ösvényt, hogy aki nem ismeri, lássa körülbelül mire számíthat.
Íme az elágazás, innen akár vissza is lehet fordulni és a felső úton visszatérni Bomeranoba. Ez így egy rövidke túra, szerintem, akinek megterhelő az egész út, ezt bátran bevállalhatja.
Aztán pontosan két óra múlva kipróbáltam a legendás dzsúzt Nocelleben, ami valóban nagyon finom és azt hiszem olcsó is (2,50 euró) a többihez képest.
El akartam kerülni a nagyon sok lépcsőt lefelé, ezért tovább haladtam Montepertuso felé, gondolva, onnan támadom Positanot. Az ötlet jó, az út vége végtelen lépcsősor, de legalább lenyomtam még jó néhány plusz kilométert.
De megérte:
Innen tovább lehetne még túrázni fölfelé, de a felhők nem voltak túl hívogatóak.
Betotyogtam végre Positanoba, de a butiksoron hömpölygő tömeg elvette a lelkesedésemet, visszamásztam hát a buszmegállóba és a Sorrento - Circumvesuviana - Nápoly útvonalon hazatértem.
Az egynapos Capri kirándulás ennél jóval összetettebbre sikeredett, mert igyekeztem mindent megnézni, ami engem érdekelt. Böcsülettel fölkészültem a sziget közlekedéséből, így gyorsan tudtam dönteni, ha arra volt szükség, ráadásul az összes járművet kipróbáltam, ami létezik.
Kalandjaim már a kikötőbe érkezéssel megkezdődtek. Reggel 7-kor indult a hajó, a legelső metró 6.21-kor tette volna tiszteletét az én megállómnál, így bemelegítésként egy negyven perces vágtával indítottam a napot. Nem tudom elmondani, milyen fantasztikus érzés volt a sötét, néma, néptelen Nápolyban gyalogolni, ahol sok helyen csak a mécsesekkel körberakott házi szentélyek világítottak az utcán. A kikötőben azért szépen összegyűltünk. (Gyakorlati tanács: teljesen fölösleges interneten előre megvenni a hajójegyet, mert azt rendes jegyre kell váltani a pénztárnál, tehát a sort nem lehet megúszni. És szerintem drágább is...)
Utólag úgy gondolom, még jobb lett volna, ha az első hajóval megyek, reggel fél hatkor, mert akkor még többet élvezhettem volna az üres szigetet. Az első, lelkes fotó, a koszos hajóablakon át:
Mert a hajókirándulás után ez volt a második legjobb dolog. A zárt üzletek, üres utcák, egyedül sétálni Augustus kertjében, rámosolyogni a macskákat etető bácsira és bőszen ugrókötelező sportemberre. Kikötés után felbuszoztam Capri városába, Augustus kertjén és a Via Kruppon át Marina Piccolába jutottam.
Állt bent egy busz, kérdeztem hova-hova, mondta visszamegy Capriba, nosza. Onnan jöjjön a funicolare, irány Marina Grande. Nagyon kíváncsi voltam a sziget túrára, éppen ez indult:
Bloggerhez méltatlan módon egyetlen egy fotót készítettem. Nem volt kedvem adminsztrálni, dokumentálni, csak ültem, hallgattam az idegenvezetőt és tátottam a számat. Áthajóztunk a híres Faraglioni sziklák alatt, ahol a persze a párok - szerelem szigete! - vad csókolózásba kezdtek. Tényleg gyönyörű.
Körülbelül másfél óra múlva értünk vissza, ismét buszra pattantam most Anacapri felé. A San Michele templom majolika padlóját akartam megnézni.
Újabb jármű következett, az együléses libegő. Itt azért elkövettem egy hibát. Nagyon sok helyen olvastam és a túraappomon is úgy látszik, hogy van egy útvonal, amely összeköti a Monte Solarot, Capri hegycsúcsát Capri városával. Kérdésemre a libegő jegyárusa csak ingatta a fejét, hogy nem-nem, nem lesz az jó. (És milyen igaza volt: amiről szó van, az ún. Passetiello, egy régi, öszvér-ösvény, amely Capriból Anacapriba vezet. Megnézve a videókat, áldom az eszem, hogy neki se indultam.) Mondtam, rendben, akkor egy kérek egy egyirányú jegyet. És itt követtem el a hibát. Ahelyett, hogy szépen fölsétáltam és elegánsan lelibegtem volna, automatikusan beszálltam és fönt jutott eszembe, hogy szegény térdeim megint nem fognak örülni. Ettől függetlenül a kilátás innen is páratlan volt.
Nagy túrákhoz nagyokat kell kajálni, ehhez tartottam magam. Bár meg kell mondjam, Nápoly nem az a város, ahol sokszor eszembe jut, hogy beüljek valahova. Mindig, mindenhol szembe jön valami ehető. A múltkori utamnál fedeztem fel, azóta is nagy kedvenc: a taralli.
Három helyen kóstoltam, de sajnos továbbra is a legdrágább a legjobb. Ráadásul szállítanak Magyarországra!
Vannak az utcai étkezdék: tészta, pizza, rántott ez-az zacskóban; mostanában hamburger is, a fiatalok ették rendesen. Már a múltkor is kedveltem, egy étteremlánc, specialitásuk a nápolyi ragu. Múltkor cuzzetiellot ettem (kenyérbe töltött húsos ragu), most is azt kellett volna. A tésztájuk átlagos volt és a kelleténél jóval nagyobb adag. (Halkan jegyzem meg, 2019 óra az árak változatlanok.)
Ha már tészta. Nem kóstoltam, mert már nem vagyok hajlandó órákig sorban állni ételért, de találtam egy dobozos tésztást is, amelyet Velencében próbáltam már. Ez egy másik cég, nagyon népszerű, az egyetemisták kezében gyakran láttam. Az árakat nézve nem csodálom.
Van aztán a pizza fritta, frissen készül, rengeteg helyen kapható, én épp Sorbilloék egyik üzletébe estem be. Pillanatok alatt kész, ha szerencsénk van, le is lehet ülni, mindegyik öt euró és bőven jól lehet vele lakni. Igaz, azt választottam, ami mindennel van töltve, szalonna, sajt, paradicsom, miegymás. A tészta könnyű és hiába olajban sült, egyáltalán nem nehéz.
Csináltam egy kis videót, a pizzaiolo elkérte, aztán kicsit megbuherálta. Íme:
Volt rendes pizza is, a Staritaban, az volt hozzám a legközelebb. Nekem ízlett. Ettem utána egy édességet, na azt nem kellett volna. Angioletti fritti, sült pizzatészta rudacskák pisztáciakrémmel vagy Nutellával. Nem sajnálták a krémet, azt hittem a végére összeragad a szám.
Aztán a kedvenc édességem, a sfogliatelle. Sajnos a legjobb helyet már felfedezték a turisták és végeláthatatlan tömeg tipródott az üzlet előtt, inkább kipróbáltam a Leopoldo-t a Via Chiaia-n, ahol a taralli jó. A sfogliatelle viszont nem. A töltelék rendben, a “levelesség” is, de a tészta állaga nem, túl kemény, szerintem egyszerűen túl van sütve...
Na jó, vacsoráztam rendesen, ülve is. Egyszer kiettem minden polipot a tengerből, ezt csak itt merem megtenni, Nápolyban, máshol mindig rossz tapasztalataim voltak.
Kétszer pedig egy helyi kis étteremben, amit nagyon megkedveltem. Tűzről pattant tulajdonos, vicces, összevissza berendezés, végtelenül kedves személyzet, 1-2 eltévedt turista és a helyiek.
Azt ettem, amit ajánlottak és nem csalódtam. Meg ne kérdezzétek mi volt, mert nem mindenre emlékszem… Pasta alla genovese, az biztos.
Salsiccia e friarielli.
Aztán torta caprese, na az elképesztő, azt mind a kétszer ettem.
Kis crocchetta meg valami saját típusú előétel, a nevét elfelejtettem.
Töltött bresaola sugoval, de nem értettem a hozzávalókat, akárhogy magyarázták…
Az evésen kívül a folyadékutánpótlásról is gondoskodni kell, nagy szerencse, hogy már első este megtaláltam a megfelelő helyet.
Csak egy pohár bort akartam, meg néhány falatkát, de a chipsre elhúztam a számat, mondtam elég a bor. Nem telt el tíz perc, megérkezett ez:
Kérdeztem, ezt meg hogy? Hát itt a sarkon a pizzeria, rendelt nekem. Így esténként eliszogattam a bort, néha váltottunk egy-két szót, de legtöbbször mindenki csak tette a dolgát. Kicsit furcsálltam a sok könyvet a kocsmában, de aztán kiderült, hogy megvásárolhatók. A szótárt persze nem, arra bármikor szükség lehet az olaszoknak és a külföldieknek egyaránt. Legalábbis ezt mondta a tulaj...
Ezzel elbúcsúzom Nápolytól és környékétől, de nem ígérem, hogy nem térek vissza…
