Sok templom, az Utolsó vacsora, hangulatos séta, egy remek múzeum, és utazásunk legnagyobb „lehúzása”. Harmadik napunk dióhéjban.

Reggel 9.15-re vettünk jegyet Leonardo Utolsó vacsorájára. Némi praktikus információ: a kinyomtatott visszaigazolást a cenacolo bejárata melletti irodában jegyre váltják. Érkezés a foglalás időpontja előtt 20 perccel. A maximalizált létszámú csoportot zsilipelős rendszerrel léptetik be. A látogatás ideje 15 perc, a végén terelnek kifelé rendesen, hisz a többiek már ott nyomorognak a bejáratnál.

Be kell valljam, sokkal rosszabbra számítottam. Ismerve a freskó történetét halvány, kivehetetlen pacákra számítottam, ehhez képest egészen sok minden látható. Nyilván az arckifejezések nem annyira, de a kompozíció egésze valóban lenyűgöző. Rengeteg cenacolot láttunk már, vannak nagy kedvencek, talán olyanok is, amelyeket jobban szeretek, mint ezt, mégis… Érteni véltem miért ezt tartják a műfaj legkiválóbb alkotásának.

Azon viszont elcsodálkoztam, hogy ez a kép is (egy firenzeihez hasonlóan) azért sérült meg, mert a kolostor lakói megnagyobbították a konyhából az ebédlőbe vezető ajtót, így „levágták” Jézus lábát… Ezen a képen elég jól látszik. 

A limitált bámészkodási idő miatt nem tudtuk rendesen megnézni a másik freskót (Giovanni Donato Montorfano: Keresztre feszítés), ami sokkal jobb állapotú. Állítólag két alakot Leonardo festett rajta saját kezűleg, kortársait megörökítve (lehet, hogy Il Morot?), de sajnos nem emlékszem pontosan. Ha valaki tudja, igazán megoszthatná velünk.

Olvastam, hogy a templom (Santa Maria delle Grazie) is nagyon szép, hát bementünk. A hír igaz, képek azonban nem készültek, ezért kölcsönöztem őket.

Az egyik oldalkápolnában felfigyeltem valamire. Nem vagyok híve a modern szobrászatnak, azonban ez a mű (valószínűleg a Michelangelo mű általi ihletettsége miatt) nagyon megfogott.

Kisétáltunk a kerengőbe. Nemrég újították fel, gyönyörű.

Következő állomásunk a Basilica di Sant'Eustorgio volt. A múzeumban kezdtünk. Bár vannak szobrok, festmények, egyházi kincsek, ezeken csak átsétáltunk. Leginkább a Michelozzi tervei alapján készült Portinari kápolna érdekelt. Legfőbb ékessége a Szent Péter vértanú hamvainak őrzésére szánt szarkofág. Gyönyörű!

A múzeumi részhez tartozik az ókeresztény sírkamra, amelynek legrégebbi részei a harmadik és negyedik századból származnak. Mondjuk ezek nem tartoznak a kedvenceim közé, de az alaprajzokkal (mi mikor hol volt, mi helyett mi van most) elbíbelődtem egy kicsit.

A templomban különösen az oszlopokra festett képeken csodálkoztunk. Sosem láttunk még ilyet.

A változatosság kedvéért még egy templom, a szintén ismert Basilica San Lorenzo Maggiore, különös tekintettel a Sant'Aquilino kápolnára. A névadó szent Würzburgban született, Kölnben tanult, ahol pappá szentelték. Előbb a kölni, majd a párizsi püspökséget is felajánlották neki, de mindkettőt visszautasította, mert meggyőződése szerint vándorprédikátorként hatékonyabb szolgálatot tehetett Istennek. Paviaba, majd Milánóba került, ahol eretnekek ölték meg (leszúrták; a testét később az egyik csatornában találták meg). 16. századi, ezüstből készült síremléke földi maradványait őrzi.

A San Lorenzo előtt áll a Colonne di San Lorenzo, 16 korinthoszi oszlopból álló római kori emlék, amely fürdő vagy templom tartozéka lehetett. Itt is, mint több helyen a városban eléggé idegesítettek a hatalmas méretű, általában reklámokat vagy rövidfilmeket futtató kivetítők.

Mai utolsó templomunk a Santa Maria Presso San Satiro. Ügyesen elrejtett épület közel a Dómhoz, a Via Torino elején.

Két legfontosabb látnivalója a terrakotta szoborcsoport, amely egy oldalkápolnában található illetve a szentély, amelynek az átépítés során nem maradt elég hely, így Bramante egy zseniális húzással a teret illúziót keltő festett architektúrával helyettesítette.

Bár viszonylag kis templomokban jártunk, azért eléggé telítődtünk. Sétáltunk egy kicsit, megnéztük a Dómhoz közeli hangulatos teret, a Piazza dei Mercantit.

Várakozással telve indultunk az Ambrosianaba. Sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A belépő 15 euró, ami még olaszországi viszonylatban is a drágábbak közül való. Ami igazán érdekelt volna az a Codice Atlantico (Atlanti kódex), amely hááááááááááát, nem is tudom. (Képek innen)

Két dologra emlékszem igazán: fantasztikus a Pinacoteka első néhány terme. Kevés helyen láttam ilyet, de mindenhol így kellene: tökéletesen sötét háttér előtt a festmények, amelyek a legmegfelelőbb szögből és magasságból, remek fényekkel vannak megvilágítva. Gyönyörű. (Budapesten az egyik aukciósházban állítanak ki így képeket.)

A másik Caravaggio festménye, amely a könyvtár részben, a Leonardo jegyzetek termében állt. Nem kedvelem különösebben a csendéleteket, a gyümölcsöket még úgyse, de ez hihetetlen. Semmilyen reprodukció nem tudja visszaadni azt, amit láttam.

(Az egész Ambrosianaban szigorúan tilos fényképezni, így csak olyan képi anyag van, amit innen onnan összeszedegettem.)

Kilépve a könyvtárból erre az épületre lettünk figyelmesek.

Mint kiderült ez a San Sepolcro templom, amelyet az Ambrosiana megvásárolt, így már a könyvtárhoz tartozik. Mellette azonban láttunk valamit. Eddigi utazásaink legnagyobb lehúzása. Íme. Le se írom mennyiért vesztegették. Aki arra jár, kerülje el. 

A három napos Dóm belépőnk eddig a napig volt érvényes, így a Palazzo Reale épületében lévő Múzeumba indultunk. Be kell valljam, ez a műfaj sem a kedvencem, de ez jó volt. Az Ambrosianahoz hasonló, remekül világított terek, nagyszerűen elhelyezett alkotások, kifejezetten élveztem. Annyira, hogy inkább néztünk, mint fotóztunk. Ilyen közelről gyönyörűek az üvegablakok és a szobrok is sokkal élvezhetőbbek így, mint tömegével a fejünk fölött.

Az eső ma sem kegyelmezett, így a Navigli helyett hazafelé indultunk. Holnap még van egy teljes napunk...