A téli városnézéshez nagyon elszántnak kell lenni. Különösen, ha elhagyjuk a történelmi belvárost és szétnézünk a környéken. Villák, kolostorok, különleges házak egy ugrásra Firenzétől.
Bár az előző bejegyzés alapján úgy tűnhet, kizárólag a kulináris élvezetekre koncentráltam, de ez nem így van. Idén végre eljutottam Fiesoléba és megnéztem az egyik Medici villát is. Előre kell bocsátanom, nem ez az optimális időszak. Ha valakit érdekel, tavasszal vagy ősszel menjen.
A számtalan Medici villa közül csak néhány látogatható. Ezek egyike a Petraia.
Egyszerűen és viszonylag gyorsan megközelíthető a főpályaudvar elől induló 2-es busszal. Mivel télen is tartanak vezetést, eléggé szaporáztam, hogy a fél tízes időpontot elcsípjem. Teljesen fölöslegesen. Élő lélek nem volt rajtam kívül. Így viszont ráérősen nézegethettem a csak olaszul beszélő kísérővel. A legimpozánsabb látnivaló a Cosimo Daddi és Volterrano freskóival díszített udvar.
Egy megfelelő időpontban a kert legalább ennyi látnivalóval szolgál, a kilátásról nem beszélve. (Képek innen.)
Kilátás Fiesoléból is lenne, nyilván nem télen. (kép)
Mivel mindenképpen szerettem volna látni ezt az ősi, etruszk alapítású várost, amely Firenze elődje volt, már reggel 8-kor a San Marcoról induló 7-es buszon ültem. Hiba volt. Ha azt írtam, hogy egyedül voltam a Medici villában, akkor azt kell mondjam, itt még a városban sem volt senki rajtam kívül. Ez nem akadályozott meg abban, hogy felkeressek ezt-azt, de minden zárva volt.
A változatosság kedvéért itt is van egy Medici villa. Többször ellenőriztem, elméletileg a kert látogatható. Természetesen lepattantam a zárt kapuról. (Kedvcsináló képek innen.)
Nem túl meglepő módon a San Francesco kolostorban is ez a kép fogadott. Annyira belekeseredtem, hogy még fényképezni is elfelejtettem.
Először arra gondoltam, megfutamodom. Ha Fiesole nem akarja, akkor én nem erőlködöm. Visszasétáltam a római romterületre, de még mindig csak kilenc óra volt. Biztos voltam benne, hogy nem várok egy órát a nyitásra, így elindultam az orrom után. Ez volt a legjobb, amit tehettem. Fogalmam sincs merre jártam. Csak sétáltam és bámultam.
Mindezt ügyesen tettem, mert nem sokára a San Domenico előtt találtam magam. A templom ugyan nyitva volt, még a Fra Angelico oltárképet is megtaláltam (itt élt, mielőtt a firenzei San Marcoba került), de a kolostorba itt sem sikerült bejutnom.
Már csak egy reményem volt. A Badia Fiesolana a hozzá tartozó templommal, kolostorral és ex-konventtel jelenleg a European University Institute-hoz tartozik. Gondoltam oktatási intézmény, csak bejutok valahogy. Amikor megpillantva a templom homlokzatát ezt láttam, majdnem sarkon fordultam. A saját képével letakart, felújítás alatt álló homlokzat. De legalább nem reklám-molinó.
Láttam némi mozgást a környéken, így bementem. A portás csak annyit kért, hogy a termekbe ne menjek, de a templomot, kerengőt, kertet nézzem meg nyugodtan. Végre!
A templomba a kerengőn át lehetett bejutni, botorkáltam a sötétben, mintha valami raktáron mentem volna át, dobozok, iratok, ülőgarnitúra, miegymás. Olvasom az útikönyvet: különösen szép a sekrestye 1430-as években készült márvány kézmosómedencéje. Nem kevésszer jártam körbe, mire rájöttem, nem lehet más a sekrestye, mint a "raktár". És meg is lett:
Nem bántam meg egyik kirándulást sem; mostanában kifejezetten szeretek terv nélkül, céltalanul bóklászni, de be kell látnom, ha nem csak hangulatra, hanem nyitott kapukra vágyunk, tavasszal kell menni. Vagy nyáron, menekülve a firenzei hőség elől.
És ha már a kapuknál tartunk. Tavaly már tettem egy kísérlet, hogy feltérképezzem Firenze szecessziós épületeit (Olaszországban Stile Liberty), most ismét tettem egy próbát. Ezek, egy-két kivételtől eltekintve, nem a belvárosban találhatóak, így megkeresésük felér egy kirándulással. A legtávolabbi a Studio Carnielo. Már meg sem lepődtem, ez is épp felújítás alatt.
Becsülettel körbejártam, de sehol egy nyitott kapu, egy rés, ahol beleshetnék. Elméletileg múzeum lenne illetve a Franco Zeffirelli Alapítvány székhelye.
A következő helyen már sikerrel jártam. A Villino Ciuti 1910 körül épült.
Nem messze innen még egy épület vár. A Villino Uzielli szintén az 1900-as évek legelején épült. Először kívülről vettem szemügyre, majd finoman beljebb csaltam magam. Úgy hittem sikeresen átjutottam az előcsarnokon, már a lépcsőházban jártam, épp a korabeli liftet csodáltam, amikor finom signorazást hallottam. Csinálhattam volna úgy, mintha nem nekem szólna, de sajnos itt is egyedül voltam. Az egyébként nagyon kedves portást nem hatotta meg érdeklődésem és finoman kitessékelt.
A sikertelenségek ellenére is talán ez volt a legjobb utam. Már nem hittem, hogy kimaradok bármiből, ráérősen, véletlenül találtam meg a régi és új helyeket. Egy Pontormo festményt a Visdominiben, a Capella del Miracolo-t a Sant'Ambrogioban vagy egy új kedvencet a Pittiben.
Följutottam végre a Bargello emeletére, a megmosolyogtató della Robbiák közé, sokadszorra is elámultam az újrarendezett Uffizitől, és a megunhatatlan városképektől. Úgy érzem, egy ideig nem megyek vissza. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy mások utazását megszervezzem. Amennyiben érdekel az ötlet, keress bátran!
