Másodszor jártam Nápolyban. A kötelező kűröket már lefutottam, most az ismeretlent kerestem. Ahogy az utcákat jártam ebben a furcsa, megosztó városban, végletek közt csapódtam erre-arra. Felszabadult, gondtalan, vidám séta. Aztán egy kép, egy hely, egy látvány és hosszas merengés az élet értelméről. Már a felkészülési szakaszban éreztem, két dolog érdekel: élet és halál Nápolyban.
Amikor az első dudaszót meghallottam, és az első lógó vödröt megláttam, tudtam, megérkeztem. Az erkélyről integető gyerekek, akik a Mamma által megvásárolt élelmiszert húzták fel, majd az első robogó, ami a hátam mögött megszólalt: „vigyázz jövök” – az maga volt az élet.
A Spanyol negyedben laktam, saját házi vödörrel, amit a lépcsőházban tároltak, sok más egyéb mellett. Volt továbbá kilátás az erkélyről, mindkét irányba.
A szállás felé sétálva számtalan, szentképekkel és fotókkal díszített kápolnaszerűségbe botlottam. Itt csapott meg először a mulandóság érzése; itt merengtem el először azon, mennyire együtt élnek a halállal, milyen gondosan ápolják az ehhez kapcsolódó hagyományokat.
Épp a következőt fotóztam, amikor megállt mögöttem egy Vespa és egy gyönyörű olasz fiú mosolyogva csak annyit mutatott: itt kereszetet vetni szoktunk. Intettem, hogy tudom, és nagyon szégyelltem magam. Amúgy eszembe se jutna fényképezgetni, a blog miatt van az egész, mégis. Többé egyetlen egy kép sem készült.
Egy bácsitól próbáltam megtudni, hogy hívják ezeket. Mondott valamit, persze félreértettem, aztán hosszas kutatómunka után meglett a válasz. Az edicole sacra vagy edicole votive néven ismert építményekből körülbelül kétezer van a városban. A latin aedicula az ókori római házakban lévő kis szentély, amelyet az ott élőket védelmező szenteknek állítottak. A 18. században Gregorio Rocco domonkos atya ösztönözte az edicolék elterjedését. Célja azonban nem csak az evangelizáció volt. Mivel ebben az időben közvilágítás még nem létezett, rossz közbiztonság viszont annál inkább, padre Rocco felkérte leghűségesebb hívőit, hogy az elkészült szentélyeket esténként világítsák meg. Mivel a vallásos érzés a tolvajokban, bűnözőkben is igen erős volt, ezeket nem rombolták le, így járulva hozzá az első közvilágítási rendszer kiépüléséhez, és a város biztonságosabbá tételéhez. Nápolyban bármely család, magánszemély, rend vagy egyesület felajánlhat egy szentélyt, díszítheti vagy helyreállíthatja. Ennek a „személyes egyház” jellegnek köszönhető az építmények változatossága és sokfélesége. (képek)
Még a látottakon járt az agyam, mikor egy templom-komplexum elé értem (Basilica della Santissima Annunziata Maggiore), amit meg akartam nézni, de már fogalmam sem volt, miért. Természetesen zárva, természetesen jelenleg kórház, de savanyú képemet látva az őr beengedett, hogy megnézzem az udvart.
Kóvályogtam erre-arra, amikor végre megtaláltam, amit kerestem: a forgatható henger! Firenzében már láttam ilyet, ott egy komplett múzeumot szenteltek a témának. Itt egy pici kis kiállítás volt meg a felújított henger. (első kép)
Az elhagyott gyermekek ellátására szolgáló intézmény első lakójáról szóló dokumentum 1601-ből származik. Végleges lezárására 1875-ben került sor. De addig? Több száz élet, amelyet a mindig éber nővérek mentettek meg. Az anyák, akik nem tudták vállalni gyermekeik nevelését a henger utcára nyíló ajtajába helyezték csecsemőiket, akiket a másik oldalon a márványmosdóban megfürdettek (egyben keresztelőmedenceként is szolgált), majd az intézmény gondjaiba vettek. (kép, kép, kép)
Ők a gyermekek, akiket nem akartak. És vannak olyanok, akiknek érkezésére hosszú ideig várni kell. A Spanyol negyed sikátorainak egyik sarkán áll Santa Maria Francesca delle cinque piaghe háza és szentélye. A lány – ellenállva apja akaratának, hogy egy gazdag nápolyi felesége legyen – 16 éves korában az Úrnak szentelte életét. Szent Ferenchez hasonlóan, ő is megkapta a stigmákat és péntekenként (a böjt idején) érezte Krisztus szenvedéseinek fájdalmát.
A család és az élet szentjeként kultusza szorosan kapcsolódik az anyasághoz. Gyermektelen nők százai járulnak áldását kérve ahhoz a székhez, amelyben állítólag imádkozott. A falakat borító ajándékok mennyiségéből úgy tűnik, imáik meghallgatásra találnak és az élet ismét győzedelmeskedik. (Akárhányszor mentem arra, a ház – a kiírástól eltérően – zárva volt. Képek innen.)
Ugyanitt, a Spanyol negyedben volt az egyik legmegdöbbentőbb élményem, mely koránt sem az élethez kötődik. Vacsorázni indultam, amikor az egyik lépcsősor felé közeledve nagyobbacska tömegre lettem figyelmes. No, gondoltam, itt egy kocsma, amit még nem ismerek. Közelebb érve láttam, se cégér, se felirat. Akkor buli van, utcán dohányzó emberekkel. De valami furcsa volt. Elég sokára jöttem rá. Túl nagy volt a csönd. Messziről egy nyitott ajtót láttam, de tudtam, hogy lakás, hát nem akartam bebámulni. Elhaladva előtte olyan éles fény áradt ki, hogy óhatatlanul odakaptam a fejem. Egy vajszínű kanapéra emlékszem. Aztán – az ajtóra merőlegesen – valami vakító fehérre. Jó pár lépéssel később jöttem rá: ravatal. Tudtam, persze, hallottam már róla, nálunk vidéken is szokás volt; de ez a hirtelen jött felismerés, meg a döbbenet még sokáig elkísért.
Nem hagyott nyugodni a dolog. Kicsit kutakodtam: a nápolyiak otthon akarnak meghalni. Ha valakinek ez nem sikerül, a kórházi orvos hajlamos hamisítani egy papírt, amivel elkerülhető, hogy – a törvénynek megfelelően – az elhunyt a hullaházba kerüljön. A halottat megmosdatják, felöltöztetik és ágyra fektetik, lábbal az ajtó felé, hogy a lélek könnyen elhagyhassa. Égő fények, gyertyatartók, megakadályozandó az árnyékokat; letakart tükrök, nehogy felismerje magát és csapdába kerüljön. Amikor a gyász (valószínűleg a siratásról van szó) befejeződött, a testet koporsóba helyezik egy darab papírral: saját és védőszentje nevével, valamint születési és elhalálozási idejével. A koporsó csak ekkor hagyhatja el a házat.
Útja a gyülekezet közreműködésével a templomban folytatódik. Utolsó napomon már épp a reptér felé tartottam, amikor hatalmas tömegre lettem figyelmes az egyik templom előtt. Hű, de sokan voltak a misén! De hát szombat van... Akkor láttam meg a nagy fekete autót, benne a koporsóval, meg a papot, aki a tömeg közepén beszélgetett az emberekkel.
A fiatalok egy sarokkal arrébb múlatják az időt. A hely megér egy misét, de erről majd később.
Ha már fiatalok. Nem múló vonzalmat érzek a kolostorok és kerengők iránt, képes vagyok teljesen ismeretlen és igen jelentéktelen helyekre is elzarándokolni. Ezek sokszor egyetemi intézményekben rejtőzködnek. Nápolyban több ilyen is van.
Csak azt nem értettem, mit keresett ott egy csomó állat a gazdájával együtt. Amikor egy fiatal lány fehér műtősruhában és szájmaszkban kikiabált, szólítva valakit, eszembe jutott: az állatorvosi egyetem épületében vagyok. Hát persze, már megint az élet, négylábú társaink élete.
Jártam egy másik egyetemen is, télen is buja növényzet, rogyadozó narancsfák.
Ebben az épületben van a MUSA (Museo Universitario delle Scienze e delle Arti) anatómiai részlege. A honlapon kell időpontot foglalni, majd egy kétnyelvű applikáció segítségével a kiállítás önállóan látogatható. Egyszerűen elképesztő! Gyönyörű térben, gyönyörű tárlókban megrázó és döbbenetes „tárgyak”. Megint megcsapott a halál szele.
Nápoly maga az ellentét. Hidat, átjárót keresve – valamit, ami összeköt szentet és profánt, életet és halált – a Fontanelle temetőbe kell menni. A hely eredetileg egy 16. századi tufa kőbánya. Jelenleg mintegy 40.000 test maradványait tartalmazza.
Ez volt a gyűjtőpontja a városból már kiszorult temetendő holtaknak valamint a 17. századi pestis- és a 19. századi kolerajárvány áldozatainak. Névtelenségüknek köszönhetően alakult ki az elhagyott lelkek kultusza. Mivel a megfelelő temetést nem kapott holtak a Purgatóriumban ragadnak, segítségre van szükségük, hogy átkeljenek a másvilágra. Az élők gondoskodnak egy kiválasztott koponyáról (capuzzella), aki egy elhagyott lelket képvisel (pezzentella); cserébe ő közbenjár az élők kívánságainak teljesítésekor. A rítus során intim és személyes viszony alakul ki élő és halott között (a koponya díszítése, ajándékok, beszélgetés és ima), ezért 1969-ben a kultuszt fetisizmusnak nyilvánították és hivatalosan betiltották.
Itt, a csontokkal körbe véve, lélegzetünket visszafojtva, határon lebegünk. Élet és halál határán, vallás és babona között, a külvárosban, mégis Nápoly közepén.
