Csak pörgetem a fotókat és nem találom, amit keresek. Pedig annyi mindent szeretnék mesélni. Nem nagyon fényképeztem. Hát hogy is tehettem volna! Elindulok a Sanità-negyedben. Oh, mennyi kulturális egyesület... Bepillantok: kopott szoba, négy férfi veri a blattot. Magamban mosolygok. Jön a következő, tudom már mi lesz, négy férfi veri a blattot. Benézek, visszahőkölök: négy férfi veri a blattot, mellettük asztal, az asztal tetején két és fél méteres műanyag Madonna, feje súrolja a plafont. Erre innom kell egy sört.

Ha már a Madonnánál tartunk. Sétálok estefelé valahol, látok egy kivilágított kápolnát, hatalmas feszület, olyan-amilyen, rajta valami felirat. 

Közelítek és készül a belső mosoly: kérjük ne fogdossák és ne csókolgassát a szobrot.

A lába gondosan körbevéve egy ráccsal, láthatóan kifényesedett már a sok érintéstől. Nem ez volt az egyetlen felirat és látva néhány imádkozót, meg is értem.

Tehát inni kéne egy sört. Átjutni a túloldalra. Robogón fiúk, lányok, nők, férfiak. Nők kisgyerekkel. Nők kisgyerekkel, iskolatáskával. Nők kisgyerekkel, iskolatáskával, kutyával. Nők, kisgyerekkel, iskolatáskával, kutyával, bevásárlószatyorral. Férfiak feleséggel. Férfiak egymással. Fiúk és lányok, ketten-hárman-négyen. Gyerekek. Gyerekek egyedül, gyerekek ketten-hárman-négyen. Pincér, kezében tálca, tálcán hat kávé. Asszony, kezében telefon, telefonon video, videón a férj. Nevetgélnek.

Inni kéne már egy sört. Végre találok egy helyet, leülök, rosszarcú férfi mogyoróval kínál. Megérkeztem.

Ha Rómában minden sarkon van valami, akkor Nápolyban lépten-nyomon. Kétszer voltam már itt, azt hittem sokat láttam. Valójában alig. A leglenyűgözőbbek azok a kulturális egyesületek, szervezetek és önkéntesek, akik hihetetlen szenvedéllyel, tudással és lelkesedéssel dolgoznak imádott városuk népszerűsítéséért. 

Először a Complesso Monumentale Sant'Anna dei Lombardi-ban jártam, amely a toszkán reneszánsz egyik legfontosabb nápolyi emléke, “gondviselője” a Parteneapolis egyesület. Négy helyszínből álló útvonal; az első három egy applikáció segítségével önállóan nézhető, az utolsó, a kripta pedig vezetéssel. (kép)

Guido Mazzoni 15. századi terrakotta szoborcsoportja a Halott Krisztus siratása.

Giorgio Vasari freskóival díszített refektórium, amelyet később sekrestyeként használtak.

Az útvonal - két reneszánsz kápolnával - a templomban folytatódik. Gondolom szép lenne, ha közel lehetne menni.

És akkor elindulunk a sötétségbe. A templom oltára mögötti lépcsőn egy fiatal önkéntes kísér az apátok kriptájába. A koponyák eredetiek, egy másik nápolyi templom lebontása során megmentett maradványokat őriznek itt. Kérésemre lassan, egyszerűen, érthetően, gyakran visszakérdezve magyaráz. Hál’ Istennek a temetkezési eljárást, az ún. scolaturat már ismerem, amikor először jártunk Nápolyban, alaposan tanulmányoztuk. Meglepett viszont a fákat ábrázoló freskók szimbolikája, ahogy az alattuk ülő testtel, a nedvek felfogására szolgáló “edényekkel” az élet és halál körforgására utalnak. Leginkább azonban az a kedvesség, természetes báj, szenvedély és elkötelezettség lepett meg, amellyel ez a fiatal lány próbálta meg átadni nekem szülővárosa szépségeit. Akkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet.

Néhány száz méterrel arrébb egy még döbbenetesebb élmény vár. A Chiesa Museo di Santa Luciella ai Librai-t szintén egy egyesület vette pártfogásba. A Respiriamo Arte 10 évvel ezelőtt, fiatal diplomásokból alakult csoport, amelynek célja a város történelmi és művészeti örökségének visszaszerzése, az “elfelejtett helyek” népszerűsítése. Egy korábbi bejegyzésben részletesen írtam már a halottkultuszról, és volt egy sejtésem, hogy a hagyomány ma is él (erről tanúskodnak a láthatóan újonnan ide került hála-ajándékok), de ezt ennyire nyilvánvaló módon még soha nem hallottam kimondani. Tekintve, hogy a katolikus egyház 1969-ben a kultuszt fetisizmusnak nyilvánította és hivatalosan betiltotta, meglepett, de közben jól is esett ez az egyenes, sallangmentes, ámde tisztelettel-teli hozzáállás. Még ha a felajánlott lehetőséggel, hogy írhatunk valamilyen kérést és elhelyezhetjük a többi között, én magam nem is éltem. Mondanom sem kell, hogy a vezetett túra lehengerlő volt. (Rövid magyarázatok a képek mellett, a galériában.)

Ideje felmenni a fényre, végiggondolni, amit láttunk és pihenni egy kicsit. Bár elképzelhetetlennek tűnik, de Nápoly belvárosa tele van szebbnél szebb kertekkel és kolostorokkal. Íme egy kis válogatás:

Az utolsó nap váratlan búcsúajándéka a Sanità-negyedből érkezett. Feltűnt egy templom, már majdnem elmentem előtte, aztán visszaléptem, totyogtam ide-oda, mint a tojósgalamb, jééééééé, ezt még soha nem láttam. Jago Múzeum. Hát izé. Az meg ki? Gyorsan rápillantottam a Google-értékelésekre, 4.9, valami szobrok, mi bajunk lehet?

Nem gondoltam, hogy Michelangelo Pietà-ja után lesz még szobor, ami előtt egyszerűen földbe gyökerezik a lábam. Főleg nem egy kortárs.

A fiatal olasz szobrász a negyven éve elhagyatottan álló templomot először műteremként használta, majd közösségi összefogás révén idén májusban megnyílt a róla elnevezett múzeum. Létrejött egy új társadalmi vállalkozás, a “La Sorte”, amely tíz környékbeli fiatal foglalkoztatását tette lehetővé. Ők kalauzolják a csoportokat, mondanom sem kell, hogy a már megszokott szenvedélyességgel és elkötelezettséggel. 

A belépőjegy megváltásával Jago egy másik híres műve, a Figlio Velato is megnézhető. Igazság szerint vívódtam egy kicsit, mert bár még csak reggel 10 óra volt, de már kétszer oda-vissza megmásztam a Sanità-t és most megint fölfelé kellett indulnom. De győzött a kíváncsiság és szemem-szám elállt. 

Nagyon halkan merem bevallani, de a szobor “eredetijét” a híres Cristo Velato-t sohasem szerettem. Mindig is úgy éreztem, hogy a brilliáns iparosmunka legékesebb bizonyítéka; az “úristen, ez de gyönyörű” lelkendezés nem a mű által kiváltott érzelmeknek, hanem a virtuóz anyagmegmunkálás előtti tisztelgésnek szól. Jago szobra azonban eléggé mellbe vágott…

Elég sűrűre sikerült ez a beszámoló, könnyítésnek mászkáljunk még egy kicsit a városban! Látképek, lépcsők és palazzók. A múltkor - lustaság okán - kimaradt a Lamont Young Nápolyban élt, brit építész és várostervező személyes rezidenciájaként szolgáló Villa Ebe, ahol 1929-ben öngyilkosságot követett el. Bár jelenleg a város önkormányzatának tulajdonában van, az épület már az enyészeté...

A 20. század elején épült az ellipszis alakú lépcsőházáról híres, szecessziós stílusú Palazzo Mannajuolo. Bár magántulajdonban van, a lépcsőházat bárki megnézheti. 

Innen aztán lépcsők végtelen során át, akár egész estig mászkálhatunk, hogy egy utolsó búcsúpillantást vessünk a városra.

Öt és fél napot voltam Nápolyban és az egynapos kirándulásokról még szó sem esett. Nem akarván visszaélni az olvasók türelmével, itt most befejezem. A következő bejegyzésben jön az Istenek ösvénye, Capri és a kötelező elem, a gasztroajánlatok.