A város ismerői megegyeznek abban, hogy aki teheti, a Piazzale Michelangelon kezdje az ismerkedést. Igazuk van, lenyűgöző látvány. Akár szürkés-szomorkás szeptember akár őszi este.

Ha nem sikerül, van alternatíva.

Nem rossz ötlet azonnal megrohamozni a tornyokat. Nekünk most másképp sikerült. Programváltozás miatt utazásunk utolsó napján másztunk. Nem bántuk meg. 

Kiérve a kupola tetejére teljesen elvarázsolódtam. Kisütött a nap, elállt a szél, le kellett venni a kabátot, olyan meleg lett, a város pedig - tőle szokatlan módon - udvarolni kezdett. Talán mert kisebb mint Róma, vagy mert jobban felismerem a tereket, épületeket és templomokat, talán mert alacsonyabban és közelebb van - csak álltam és bámultam. Azt éreztem, integetnek felém, színes kendőket lobogtatnak, itt vagyok, itt vagyok én is, a messzebb állók ugráltak, lengették a karjukat: tudod, találkoztunk tegnap meg tegnapelőtt... Ha tehetném, még mindig ott állnék.

Először talán nézzünk át a Campanilere. Giotto harangtornya szintén látogatható, de jóból is megárt a sok. Vagy ez, vagy az. Szerintem.

Aztán tekintsünk messzebbre, oda, ahova nem sokára szintén felmászunk. A Palazzo Vecchio tornyába.

Majd leskelődjünk, keresgéljünk. Keressük az ismert helyeket, a már látott templomokat, a piacot, ahol ettünk, a tereket, utcákat, ahol már sétáltunk. Mi újság a tetőkön?

Szerettem volna még maradni, de mennünk kellett. Nem gondoltam, hogy a Palazzo Vecchio tornya sok meglepetést tartogat. Torony, torony, kilátás, kilátás. Vagy mégsem? Tudtam persze, hogy a Kupolát fogom látni, hisz onnan jöttünk. Mégis... Nagyszerű volt.

De volt meglepetés is. Például az Arno part.

Aztán az ismerősök újra, többek között a Santa Croce és a San Miniato.

Az első néhány kép a San Miniato környékéről készült. Az utolsók szintén.