Elugrottam három napra Velencébe. Aki a látnivalók jegyzékére kíváncsi, az ne olvassa tovább. Nem csináltam semmit, csak mászkáltam. Kerültem a turistákat, kerestem a helyieket.

Azért kell novemberben Velencébe menni, mert olcsó a repjegy és a szállás. Azért nem kell novemberben Velencébe menni, mert hamar sötétedik és rossz az idő. Engem nem zavar, de aki először megy, ne ilyenkor tegye.

Csak azért mutatom meg a szállást, mert nagyon jó helyen van, nagyon kedvesek, jóáras és egyébként is, egy kolostor. Spártai, de tiszta szoba, saját fürdőszobával, reggelivel (meglepő módon sós választék is volt, sonka és sajt személyében, ami igen megbecsülendő Olaszországban. Valamint remek a cornetto, amiből minden reggel lecsúszott egy.) Éjfél és reggel 6 között zárva, partiarcok kerüljék. Casa Caburlotto, néhány lépésre a buszvégállomástól, körülötte bárok, pékség, éttermek.

Tehát tervek nélkül indultam, még tartott az Építészeti Biennálé, bejelöltem néhány ingyenes kiállítást, hogy lássam a palazzokat, amik egyébként nem látogathatók. Nem volt szerencsém, csak egy érdekesebb volt, szép fényekkel és remek kilátással a mosdóból.

Amikor a velencei kézművességet térképeztem fel, szembe jött velem az Orsoni család neve. 1888 óta foglalkoznak mozaikcsempék gyártásával. Ők gondoskodnak a Szent Márk bazilika kupoláinak restauráláshoz szükséges mozaikokról, és az ő zománcüvegeik díszítik a barcelonai Sagrada Família tornyait is. Fotók és minden információ a honlapról.

A hónap első és utolsó szerdáján ingyenes látogatást szerveznek az égetőben, mondanom sem kell, hogy erre az évre már elfogytak az időpontok.

Van azonban egy hely, ahol egészen közelről látni a munkájukat. Ez pedig a Dolce & Gabbana üzlet. Vennem kellett egy nagy levegőt, hogy kellő magabiztossággal lépjek be a számomra teljesen idegen, ismeretlen és némileg riasztó helyre. De a kínlódás csak néhány percig tartott. Rendkívül kedves, érdeklődő, de egyáltalán nem tolakodó fiatal lány kísért végig. Jeleztem, hogy csak az üzletet nézném meg, mert vásárolni azt nem tudok… mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kicsit beszélgettünk, tátottam a számat, majd mielőtt mentem volna, fölajánlották, hogy dobnak rám egy kis sminket, ha már ott vagyok. Mondtam, minek is, eddig se, ezután se, de olyan helyesek voltak, hát hagytam magam. Gyorsan elmondták, hogy két éve kezdett a cég kozmetikumok forgalmazásába, minden 100%-ig olasz. Kaptam egy kis szempillaspirált, meg némi rúzst és már libbentem is kifele. Még mindig mosolyognom kell, ha rágondolok. Kicsit meg voltam illetődve, ezért nem fotóztam. A képek innen.

Ha már kézművesség. Valami kis karácsonyi vásárféleségbe botlottam jövet menet.

Egy végtelenül helyes hölgy varrta éppen a gyöngyöket a ruhára. Tátott szájjal néztem. A technika, amivel dolgozik az ún. soutache. Eredetileg Oroszországból származik, ott még csak a selyemfonalakból varrtak díszítéseket a ruhákra, gyöngyök nélkül. Később a franciák közvetítésével terjedt el. A legkisebb, legegyszerűbb fülbevaló elkészítése 3 órát vesz igénybe. A ruha, amire a gyöngyöket varrta hetekig készül...   

Még egy kézműves „kiállítást” sikerült elkapnom, bár a fő attrakcióról sajnos lemaradtam. A Piazza San Marcon ottlétem alatt állították fel a fenyőfát, össznépi vigadalom és zenés-táncos műsor kíséretében. Sajnos csak másnap értesültem róla. A muranoi üvegből készült, kortárs művészek által tervezett csillárokat azonban láttam. Tudom, tudom, vissza kellett volna mennem sötétben is, amikor meggyújtják őket, de ez elmaradt. Van egy-kettő, ami tetszik, de azért otthon nem aggatnám föl egyiket sem.

Folytatva a képzőművészet tematikát, egy anyaszomorító esős délelőtt elmentem az Accademiaba. Voltam már néhányszor, mindig átrendezik, mindig más része van lezárva, olyan, mintha újdonság lenne. A kedvencet megtaláltam, Cosimo Tura.

Azt viszont elfelejtettem, hogy van néhány Bosch is.

Még mindig képzőművészet, kortárs, az enyém.

Igen büszke vagyok rá, hogy egy háromnapos tartózkodás alatt is sikerül törzshelyet találni, ahol már második alkalommal ismerősként fogadnak. Nem sok kell hozzá, egy negroni, meg egy kis beszélgetés a másik törzsvendéggel. A hely, közel a szálláshoz a Tango Bar. Tango a tulajdonos tacskója (az egyik), a fénymásolt lapokat pedig a vendégek színezhetik kedvük szerint.

Nekem két estémbe telt, míg befejeztem, már csak arra vagyok kíváncsi, kikerült-e a művem a falra. Ha valaki arra jár, nézzen már be és értesítsen.

Első nap kétszer jártam arra, másodszor szólt a fiú, hogy 20 perc múlva zár. Elkezdett pakolni, majd mondta, hogy ha éhes lennék, van itt egy kis tramezzini. Elnyammogtam egy remek hagymás-tonhalas háromszöget, majd távozáskor szólt, hogy válasszak cornettot, jó lesz az holnap reggelre… Azt nem ígérem, hogy ti is ingyen esztek majd, de ha arra jártok mindenképp menjetek be!

Akkor térjünk is rá a legfontosabbra, a gasztronómiára. Velencei sajátosság a cicchetti, amolyan kis falatkák, kenyéren, polentán vagy zsömlében. Hozzá egy ombra, ami a pohár bor velencei fedőneve. Ellennék rajta hónapokig, annyiféle változata van, de most csak egyszer ettem. A helyet már ismertem, biztosra mentem. Osteria Al Squero, szemben a San Trovaso gondolaműhellyel.

Mindig rengetegen vannak, legtöbben állva eszegetnek-iszogatnak az üzlet előtt, de most szerencsém volt, a benti pad épp megürült.

Kétszer voltam vacsorázni, az első helyre foglalni kellett. Közel a szállásomhoz, Hostaria Osottoosopra. Azt tudtam, hogy másodiknak mindenképpen velencei májat ennék, a többinél meg hallgattam a pincérhölgyre. A kacsahúsos tészta egy kicsit halványabbra sikerült, de a sajttorta feledtette. A máj remek volt, mint ahogy az egész hely. Otthonos, laza, közvetlen.

Na második este nem volt ilyen szerencsém. Én vagyok a hülye, mert annyira nem rajongok a halért, de gondoltam kipróbálom. Hiba volt. Már a kagylós tésztával sem voltam kibékülve, tele volt ki nem nyílt kagylókkal, de amikor megláttam a haltálat, éreztem, hogy baj lesz. Mindegy, nem ragozom, két falat után visszaküldtem. Szegény tulaj, alig jutott szóhoz, láttam rajta, hogy szíven ütötte, de megnyugtattam, hogy valószínűleg én választottam rosszul. Kértem a számlát, a halat nem számolta föl (piros pont), azért hagytam ott egy tízest, lássa kivel van dolga. Indulni készültem, mikor szólt, hogy meghív egy limoncellora. Kicsit húztam a számat (olyan édes, hogy összeragadok tőle), de mondta, hogy van grappa is. Felcsillant a szemem, odaugrottunk a pulthoz és jó magyar szokás szerint legurítottunk egy stampót. Szóval élménynek remek volt.

Kaját ugyan nem vettem, de beugrottam az egyik kedvenc helyemre, a régi színházépületben kialakított Desparba.

Fotókat már csináltam régebben, most megpróbálkoztam a mozgóképpel. Ugyanez kicsit hosszabban.

A múltkori rosszemlékű utazásom után, felüdülés volt ez a pár nap. Sokat gondolkoztam, mi lehet az oka. Talán, hogy nem akartam semmit. Nem kellett semmit megnéznem. Nem kellett sehova odaérnem. Nem kellett semmit megszerveznem. Talán egy kicsit jobban beszélek olaszul, talán kevésbé tekintettek turistának, talán csak sikerült jó helyeket választanom. Talán mindegy is. Lényeg, hogy Velence visszakúszott a szívembe és bár egy ideig megint nem megyek, de legalább szép emlékeket őrzök.