Nem mondom, hogy sikerült kipihenni a tegnap hajnali három órás kelést, de a kertben elköltött reggeli határozottan jobb kedvre derített. Konkrét útiterv nem volt, csak ötletek, abból viszont rengeteg. A „meglepetésekről” nem beszélve.
Minden igaz, amit Milánóról mondanak. Nem szorult össze a szívem, amikor indulni kellett haza, de ha lett volna még négy napom, akkor sem jöttem volna zavarba. Kötelezők és rejtett kincsek. Ami négy teljes napba belefér.
Már két napja megjöttünk Berlinből, mégis nehezen szánom rá magam az írásra. Hiába a szokásos, alapos felkészülés, a tudatos nyitottság és a prekoncepció hiánya, ezzel a várossal nem estem szerelembe. A szürke, néha nyálkás időjárás és a hatalmas építkezések sem segítettek kapcsolatunk elmélyítésében.
A hazautazás napja. Nem tudom miért, de már hatkor kipattant a szemem, hétig hánykolódtam, aztán elkezdtem pakolni. A vásárolt kaják elhelyezése kisebb kihívást jelentett. Nyolckor hozták a reggelit, elbúcsúztunk, elindultam. Hál' Istennek nem esett (nagyon).
Itt a vége. Egy hét után elhagyjuk Velencét. Az időjárás is szomorú lett, az eső csak addig kegyelmezett, amíg leadtuk a csomagokat a S. Lucia-n. Egy utolsó rohamra készültünk.
Ma kicsit komolyabbra vettük a figurát. Tervezetten mentünk. A Dózse Palotában kezdtünk (viszonylag) korán, hogy a odaérjünk a kivilágított San Marco-ba. Elcsendesedni pedig a San Lazarro degli Armeni-t, az örmények szigetét terveztük. Majdnem maradéktalanul sikerült minden.