Sok templom, az Utolsó vacsora, hangulatos séta, egy remek múzeum, és utazásunk legnagyobb „lehúzása”. Harmadik napunk dióhéjban.

Nem mondom, hogy sikerült kipihenni a tegnap hajnali három órás kelést, de a kertben elköltött reggeli határozottan jobb kedvre derített. Konkrét útiterv nem volt, csak ötletek, abból viszont rengeteg. A „meglepetésekről” nem beszélve.

Minden igaz, amit Milánóról mondanak. Nem szorult össze a szívem, amikor indulni kellett haza, de ha lett volna még négy napom, akkor sem jöttem volna zavarba. Kötelezők és rejtett kincsek. Ami négy teljes napba belefér.

A hazautazás napja. Nem tudom miért, de már hatkor kipattant a szemem, hétig hánykolódtam, aztán elkezdtem pakolni. A vásárolt kaják elhelyezése kisebb kihívást jelentett. Nyolckor hozták a reggelit, elbúcsúztunk, elindultam. Hál' Istennek nem esett (nagyon).

Az utolsó teljes nap. Ma sem tétlenkedtem. Firenze pedig kárpótolt minden fáradtságért.

Azt hiszem szép kűrt futottam. Rengeteg helyen voltam. Kisebbekben, az igaz.

Chiostro dello Scalzo. Mindenre emlékszem. Minden képre és minden történetre.

Soha nem volt még ilyen. Egyedül utaztam. Egy évvel ezelőtt – szinte napra pontosan – Firenzében jártunk. Most visszamentem. Immáron harmadszor.

Itt a vége. Egy hét után elhagyjuk Velencét. Az időjárás is szomorú lett, az eső csak addig kegyelmezett, amíg leadtuk a csomagokat a S. Lucia-n. Egy utolsó rohamra készültünk.

Ma kicsit komolyabbra vettük a figurát. Tervezetten mentünk. A Dózse Palotában kezdtünk (viszonylag) korán, hogy a odaérjünk a kivilágított San Marco-ba. Elcsendesedni pedig a San Lazarro degli Armeni-t, az örmények szigetét terveztük. Majdnem maradéktalanul sikerült minden.